„A problémás gyerekeket is ugyanúgy kell szeretni”

Illésné Áncsán Aranka a tiszadobi huszonhat évről, a fordított bögrékről és a „nem roma” roma gyerekekről.

Kecskemét, S. O. S. gyermekfalu. Piros tetejű, fehér falú, barátságos házak, hívogató kert, benne hinta, homokozó. Tizenkét család lakik itt, nevelőszülők nyolcvan gyerekkel. Az egyik épületen nagy betűs felirat: iroda. Régen a faluvezető lakott itt, most Illésné Áncsán Aranka dolgozik az egyik földszinti helyiségben. Szobájában virágok, a falon fényképek és képeslapok: emlékek nemzetközi táborokból, angol nyelvű köszönőlevelek, oklevél a kecskeméti palacsintafesztiválról és kisebb-nagyobb gyerekek képei.

– Ők a barátaim – mutat rájuk mosolyogva. – Itt élnek a faluban, tőlük kaptam.

Aranka öt éve költözött Kecskemétre, előtte huszonhat éven át a tiszadobi gyermekotthonban dolgozott, először nevelőként, majd tíz évig igazgatóként.

– Azt mondtam magamnak, hogy most aztán felkötheted a nadrágod! Tiszadobon megszoktam már, hogy az igazgatónőnek mindenki szalutál, és semmit nem kell kétszer elmondani, itt viszont újra ki kell érdemelni a gyerekek tiszteletét. Nagy kihívás, jó gyakorlat volt – meséli.

Bár a gyermekfaluban nem nevelőként dolgozik, mindennap találkozik a gyerekekkel. Főleg azokkal, akikkel gond van. De nem azért, hogy megszidja őket, hanem hogy jobban megértse, mi a gondjuk. Tiszadobon is a nehezen kezelhető fiatalokkal volt a „legjobb barátságban”.

– A „rossz” gyerekek általában nagyon rendesek, csak éppen olyan helyzetbe kerültek, amivel nem tudtak megbirkózni. Például nem csináltak leckét, mert otthon nincs asztal, nem vittek füzetet az iskolába, mert a szüleik azzal gyújtották be a kályhát. Nem ők tehetnek róla, hogy mélyszegénységben élnek, mégis őket büntetik. Ezt a helyzetet nem mindenki fogadja el szemlesütve. Minél tehetségesebb egy gyerek, minél inkább életrevalóbb, annál nagyobb konfliktus származik abból, ha bántják – fejti ki.

Gyakran megkérdezik, mit lehet csinálni a problémás gyerekekkel, és ő mindig azt tanácsolja, hogy ugyanazt, amit a saját gyerekével tenne az ember. Elfogadni, megérteni, urambocsá’!, szeretni. Talán meglepő, de Illésné Áncsán Aranka véletlenül került a nevelői pályára.

– Érettségi után nem vettek fel az egyetemre, és egy gyerekotthonban találtam munkát, képesítés nélküli nevelőként alkalmaztak – kezdi.

„Neveltjei” nála egy-két évvel fiatalabb lányok voltak. Előfordult, hogy hetven fiatalt bíztak rá. Amikor egyik este visszahoztak egy elszökött kislányt, a rendőrök azt hitték, ugratja őket a farmeros, kockás inges bakfis, aki azt állítja magáról, hogy ő a nevelő.

– Szeretem a kihívásokat, és ez az volt. Kellő humorral lehetett kezelni ezeket a helyzeteket.

A gyermekotthonban töltött év meghatározó volt számára. Ettől kezdve érezte, ez az ő útja, és tudatosan készült a nevelői pályára.

– Hároméves voltam, amikor meghalt az édesanyám, és az édesapám sem érte meg, hogy leérettségizzem. Talán ez az oka, hogy úgy éreztem, értem a nehéz sorsú gyerekek gondját-baját, és segíteni is akarok nekik.

A sportban, a kultúrában mindig nagy örömét lelte, és azt is tudta, hogy a mozgás és a művészetek segítségével jól lehet közösséget építeni, ezért is jelentkezett testnevelés–népművelés szakra a szombathelyi tanárképző főiskolán. Már akkor bejárt a környék gyermekotthonaiba, hogy értse, lássa, hogyan működik a gyermekvédelem, és miként lehetne még többet segíteni.

– Akkor még nem volt gyermekvédelmi törvény, a rendszer meglehetősen kaotikus volt, mindenki ment a maga feje után – magyarázza.

A tiszadobi gyermekvárosnak – akkor még így hívták – hosszú ideig a Loire menti lovagi úrilakokat idéző, romantikus stílusú Andrássy-kastély adott otthont. Ez lett (és maradt is több mint negyed évszázadon keresztül) Arankának az első munkahelye. Nevelőtanárként kezdett, nem sokkal később a gyermekotthon vezetője, aztán igazgatója lett. Bár már nem ott lakik, ma is azt mondja: hazamegy, amikor Tiszadobra utazik.

– Tiszadobra szabolcsi, főleg roma származású gyerekek kerültek. Többségük nagyon nehéz körülmények közül, rettenetes szegénységből érkezett. Előfordult, hogy amikor elkezdték az általános iskolát – mivel otthon kevert, cigány–magyar nyelvet beszéltek –, nem tudtak jól magyarul, nem láttak még mesekönyvet, nem fogtak ceruzát a kezükben. Az otthoni szokások gyakran nem voltak „kompatibilisek” az iskolarendszerrel. Ők pedig nem értették, miért büntetik őket az iskolában azért, amit otthon szabad – fejtegeti. – A régi rendszer azt hirdette, minden ember egyforma, azaz nem számít, hogy valaki cigány-e vagy nem, ugyanúgy kell vele bánni. Eltelt jó pár év, mire rájöttünk, hogy ez nem így van. A mai társadalomban a cigány gyereknek sokkal többféle nehézséggel kell szembenéznie, mint másoknak – taglalja.

Ráadásul azok a roma fiatalok, akik csecsemőkoruktól gyermekotthonban nevelkednek, nem a roma értékrendet sajátítják el. Nem is értik, miért mondják nekik, hogy te cigány vagy, rosszabb vagy, értéktelenebb vagy. Amikor kikerülnek az otthonból, két szék közt a pad alá esnek, mert sem ide, sem oda nem tartoztak.

– Sokszor el kellett mondani nekik, hogy a cigány ember ugyanolyan értékes, sőt bizonyos dolgokban több, jobb, tehetségesebb is lehet, mint mások.

Időszámítás előtt és után. Aranka szerint körülbelül így lehetne jellemezni a gyermekvédelmi törvény bevezetése előtti és utáni időszak közötti különbséget. Tiszadobon korábban olyan 14 év feletti gyerekek nevelkedtek, akik csecsemőkoruktól állami gondozásban éltek. Ismerték a megnyilvánulásaikat, a reakcióikat. Aztán jött a gyermekvédelmi törvény, és a gyermekjóléti szolgálatok igyekeztek minél tovább a családban tartani a gyerekeket, így egyre idősebb korban érkeztek a fiatalok a gyermekotthonokba.

– Erre mi, gyermekvédelmi szakemberek sem voltunk felkészülve. A családban felnövő roma gyerekeket megtanították „életben maradni”, de ennek része volt az is, hogy kamaszkorukra ugyanolyan előítéleteik voltak a többségi társadalom tagjaival szemben, mint amilyenek azoknak velük szemben. Egy tizenéves roma fiú nem biztos, hogy meg tud vagy meg akar nyílni egy nem roma pedagógusnak, pláne egy nőnek. Pedig nagyon nehéz úgy dolgozni velük, hogy csupa titok az életük. Egyetlen dolog segít, ha sikerül elnyerni a bizalmukat – mutat rá a kulcskérdésre Aranka.

Az Aranyanyu Díjra is egy olyan volt tiszadobi gondozottja jelölte, aki 16 évesen került az otthonba.

– Amikor először találkoztunk Sanyival, nem beszélt jól magyarul, nem tudott írni és olvasni, pedig sok dologban tehetséges volt. Úgy lovagolt, mintha világéletében azt csinálta volna, pedig akkor ült először lovon, és gitározni is szinte órák alatt megtanult – meséli. Sanyi annyira megszerette a lovakat, hogy díjlovaglói vizsgát is tett, az írni-olvasni tanulásban pedig az motiválta, hogy a vizsgán el tudja olvasni a kérdéseket, le tudja írni a válaszokat. – Sokan szégyenként élik meg, hogy csaknem felnőtt fejjel kell fordított bögréket rajzolgatniuk a sűrű vonalas füzetbe. Mi igyekeztünk megértetni velük: nem az számít, hogy „megcsúsztál”, hanem hogy megpróbálj változtatni rajta.

Azóta Sanyi élete jóra fordult. Dolgozik, családja van, második gyermekét Aranka névre keresztelték. Azt mondta, „anyácska” nélkül soha nem jutott volna el odáig, ahol most tart

Ami a sikertörténeteket illeti, Aranka szerint az is hatalmas dolog, ha olyan fiatalok indulnak útnak a gyermekotthonokból, akik meg tudnak állni a maguk lábán, a gyerekeikből nem lesznek állami gondozottak, dolgoznak és rendezett körülmények között élnek.

– Ez legalább akkora siker, mint ha valakiből híres, elismert ember lesz – mondja, pedig akad olyan is. Festő, riporter, grafikusművész is került ki Tiszadobról, illetve a 2004-es Megasztárban ismertté vált énekesnő, Oláh Ibolya. – Ibolya gyerekkorától tudta, hogy az éneklésből szeretne megélni, több tehetségkutatón is indult. Amikor a Megasztárba jelentkezett, még nem lehetett látni, mit hoz magával a televíziós szereplés – emlékszik vissza Aranka. – Bulvárhírek, pletykák, méltatlan helyzetek. Nem mindig voltam meggyőződve róla, hogy Ibolya énekesnői pályafutása sikertörténet, de most már úgy ítélem meg, hogy az. Megél a munkájából, távol tartja magától a bulvársajtót, pedig ez nem mindig ment neki könnyen. Nagy dolognak tartom, hogy képes volt túlélni azt a világot, amely sok más embert bedarált.

Arankát Ibolya nevezte el anyácskának. Csak akkor hívta így, amikor valami rosszat csinált. Egyébként anya volt Sokan szólították ekképp, persze nem mindenki. Voltak, akik sokáig haragudtak rá.

– Nem vagyok vajszívű, azt szeretném, hogy a gyerekek képesek legyenek megállni a lábukon, így ha hülyeséget csinálnak, nem hagyom annyiban – magyarázza.

Előfordult, hogy tíz év múlva is érkezett levél: „Egyébként igaza volt, amikor megszidott, másképp sosem szedtem volna össze magam, köszönöm.” De előtte tíz évig haragudott.

Gyorsan elrepült a tiszadobi huszonhat év. Ha megkérdezik, miért váltott, Aranka azt szokta mondani, hogy a politika szele elfújta a vezetői beosztását. Amikor kiderült, hogy újra kell pályázni, és a döntést a megyei közgyűlés helyett egyetlen személy hozza meg, akkor már sejtette, hogy legközelebb nem ő kerül a vezetői székbe.

– Ezer szállal kötődtem Tiszadobhoz, nagyon sok fiatal élete volt fontos a számomra, nehéz szívvel jöttem el – nosztalgiázik. Szerencsére nem sokáig szomorkodott, a kecskemétiek hamar megtalálták. – A gyermekfalu nemzetközi szervezet, 134 országban működik, sok olyan módszert alkalmaznak, amely nemzetközi elvárásoknak felel meg. Itt nincs kapacitáshiány, rengeteg nagy tudású, képzett szakember dolgozik együtt.

Aranka a lakásotthonokért, az utógondozó házért és a hozzá tartozó külső férőhelyekért felel. Az utógondozóban 17 fiatal él. Olyanok, akik elmúltak már 18 évesek, de még tanulnak vagy dolgoznak, de nem keresnek annyit, hogy önállóan meg tudjanak élni, illetve szociális intézményi elhelyezésre várnak. Szerencsére sokan tanulnak közülük. Van, aki informatikusnak, más szakácsnak vagy hegesztőnek.

– A kecskeméti gyermekfaluban élő fiatalok jobb körülmények közül érkeznek, másképp gondolkodnak, másképp kell megszólítani őket, mint a tiszadobiakat, persze őket is ugyanúgy kell szeretni – ismétli meg Aranka vezérelvét.

Bár már öt éve Kecskeméten él, a „régiekről” sem feledkezett el. A közösségi oldalakon sokan megtalálják. Éjszakánként órákon keresztül levelekre válaszol. Nemrég a barátaival létrehozta Kecskeméten a Fecske adományboltot, amelynek a bevételéből az egykori tiszadobi neveltjeit segíti, leginkább azokat, akik már családot alapítottak. Karácsony táján személyesen is meglátogatja őket.

– Nagyon sokan nélkülöznek, főleg akik Szabolcsban maradtak. Karácsonykor viszünk nekik ruhát, gyerekjátékot, élelmiszert.

Füzetében már benne van a menetrend. Hétfő: Tiszadob, Tiszaeszlár, Balsa, Rakamaz, Pátroha, Petneháza, Tiszabezdéd, Mátészalka; kedd: Balkány, Geszteréd, Debrecen, Tiszavasvári

Amikor visszaér, rohan a családjához, két hónapja született meg első unokája, és néhány nappal ezelőtt, éppen a születésnapján a második. Az Aranyanyu Díjnak azért örült nagyon, mert arra a legbüszkébb, hogy anya. Saját négy gyerekéé és mellette még több százé. Igaz, hogy ez a fajta anyaság sokszor emberpróbáló, de izgalmas is, és legalább annyira szép, mint amennyire nehéz.