A szovjet tudós, akinek a kísérletei milliók éhhalálához vezettek

Összeomlott a kezébe adott szovjet mezőgazdaság. Oroszországban mégis töretlen a kultusza.

De hogy megértsük, miként emelkedhetett a szovjet mezőgazdaság csúcsára egy ember, aki 13 éves korában tanult meg írni, vissza kell mennünk a cári idők végóráiba. Trofim Liszenko 1898-ban született paraszti sorba, és teljes lényével magáévá tette a kommunizmus eszméit. Olyannyira, hogy mikor ezek az eszmék összetűzésbe kerültek a tudományos tényekkel, ő minden esetben a kommunizmust választotta, és őszintén hitte, hogy a biológia előbb-utóbb „meghajol” majd a marxizmus–leninizmus előtt, írja róla a The Atlantic. Ez a korlátozott szellemi képességekről árulkodó ideológiai rövidlátása és a „nyugati tudomány” mindenáron való elutasítása szürreális módon kifejezetten emeli a tekintélyét a külső ellenségeket kereső mai orosz populisták körében. De tézisei nemcsak náluk találtak fogékony fülekre, hanem a bolsevik prominensek körében is, akiknek imponált a „begyöpösödött burzsoá dogmákkal” szembemenő egyszerű paraszt.

A bolsevik hatalomátvétel után dacára annak, hogy hiányzott az előképzettsége, bebocsátást nyert a legjobb orosz agronómiai intézetekbe, ahol növénynemesítéssel próbálkozott (például olyan borsófajtát akart kifejleszteni, amely az orosz télben is képes teremni). Kísérleteivel minden szakmai szabályt megsértett, eredményeit pedig több mint valószínű, hogy meghamisította, 1927-ben a Pravda mégis az egekig magasztalta nemesítői kutatásait. Ez egyet jelentett a párt áldásával, hiszen a paraszti mentalitása miatt „mezítlábas tudósnak” hívott Liszenko tökéletesen illeszkedett a kommunisták embereszményébe. Így három évvel később megtették a teljes szovjet mezőgazdaság irányítójának, és ezzel a kezébe adták sok millió éhező ember életét és halálát. Ő pedig kérlelhetetlenül ráerőltette áltudományos fantazmagóriáit az egész növénytermesztő ágazatra.

Legnagyobb bűne a genetika elutasítása. Hiába ítéltek ekkortájt (1933-ban) már Nobel-díjat Thomas Morgannek a kromoszóma öröklésben játszott szerepének felfedezéséért, Liszenko számára az öröklődés teljes koncepciója reakciós elmélet volt. A generációk között átadódó jellegek elmélete az ő értékelése szerint ugyanis a status quót erősítette, miközben a marxizmus–leninizmus éppen a bármivé való változás lehetőségét hirdette. Odáig ment, hogy a gének puszta létezését is tagadta. Ehelyett azt vizionálta, hogy az élőlények jellegzetességeit csakis a környezet határozza meg, így ha a növényeket a megfelelő ingereknek tesszük ki, bármivé alakíthatók. Talán mondanunk sem kell, hogy ez badarság. Liszenkót azonban soha semmi nem tudta meggyőzni saját tézisei hamis voltáról. Így nagy léptékben indultak a mezőgazdasági kísérletei, amelyekben például százezrek táplálékát veszélyeztetve próbálta rábírni a búzát arra, hogy a hidegben is teremjen azáltal, hogy a magokat vetés előtt jeges vízbe áztatta (ezzel hozzá akarta őket szoktatni a hideghez). Az agronómus azt hitte, hogy a magok később továbbörökítik az így „megtanult” tudást utódaikba. Ez megint csak szembemegy a klasszikus genetika legfontosabb törvényével, amely szerint a szerzett tulajdonságok nem öröklődnek (a levágott farkú macska kölykei nem lesznek farkatlanok).

Liszenko hamarosan teljesen elveszítette a kapcsolatot a valósággal. Már szibériai narancsligeteket ígért a párt vezetőinek, akiknek az efféle ötletek mindig kedvesen hangzottak. Így Sztálin Liszenko „tudományos” útmutatása alapján parancsot adott a mezőgazdaság erőszakos „modernizálására” és kollektivizálására. Ez az ismert katasztrófához, a holodomorként elhíresült ukrán és kazak éhínséghez, több mint négymillió ember halálához vezetett csak 1932–33-ban. Liszenko uralma azonban legalább két évtizedig tartott. Sztálin az aratás összeomlását látva újra Liszenkóhoz fordult, hogy gyógyítsa meg a mezőgazdaságot: arra utasította például a parasztokat, hogy a normálisnál sokkal közelebb ültessék egymáshoz a növényeket, mivel „az élet alaptörvénye szerint az azonos osztályhoz tartozó élőlények sosem harcolnak egymással”. Persze az így vetett búza, árpa, krumpli és cukorrépa ott pusztult el a földeken, mert nem volt számukra elég hely a fejlődéshez. Liszenko hatékonyságáról eleget mond, hogy 1937-ben, amikor már 163-szor akkora termőterületen próbálkoztak az útmutatásai szerinti növénytermesztéssel, mint 1933-ban, kevesebb termést tudtak betakarítani, mint annak előtte. Természetesen a szovjet éhínségekért Sztálin a fő felelős, de Liszenko nélkül sokkal kevesebb áldozattal jártak volna. De nemcsak a Szovjetunióban haltak meg miatta tömegek. Kínában Mao is a liszenkói elvek mentén alakította át a mezőgazdaságot, hasonló eredménnyel.

A nyilvánvaló kártételek dacára mindenki tisztában volt azzal, hogy a Sztálin feltétlen támogatását élvező Liszenko kritizálása (szakmai vagy tényleges) öngyilkossággal ér fel. A portréja ott lógott a szovjet biológiai kutatóintézetek falán, és ahol csak beszédet mondott, rezesbanda játszotta a tiszteletére írott dalt. Ezen – ahogy sok minden máson – Sztálin 1953-as halála változtatott. Hamarosan a természettudomány szakmai kérdéseiben megszüntették a marxizmushoz való illeszkedés kényszerét, így újra megindulhatott a tudomány fejlődése. Liszenkót azonban csak 1964-ben rúgták ki a genetikai intézet igazgatói posztjáról, majd 1976-ban meghalt.

Sokak szerint uralma fél évszázaddal vetette vissza az orosz genetika fejlődését, amely a húszas évekig a világ élvonalához tartozott. A legkiválóbb tudósok azonban mind elbuktak vagy elmenekültek. Közülük Nyikolaj Vavilov, a legnagyobb orosz genetikus sorsa a legtragikusabb (az ő testvére a híres fizikus Szergej Vavilov, akiről az SZTA tudománytörténeti intézetét elnevezték). Vavilov mindenben Liszenko tökéletes ellentéte volt, olvasható a Nature Nyikolaj Vavilov meggyilkolása című könyvről írott recenziójában. Polgári családba született, rendes iskolába járt, és már a század elején eljutott a nyugat-európai genetikai laboratóriumokba, ahol a kor vezető tudósaitól tanulta az örökléstant. Ezt a tudást igyekezett felhasználni az orosz mezőgazdaság termelékenységének fejlesztésére. Több mint 250 ezer magot gyűjtött szerte a világból, hogy olyan növényváltozatokat találjon, amelyek jobban működnek a kemény orosz körülmények között is.

A bolsevik hatalomátvétel közvetlenül nem törte derékba Vavilov pályáját, sőt először őt nevezték ki az SZTA genetikai kutatóintézete igazgatójának. De egyre inkább Liszenko útjában állt, aki nem ismert könyörületet. 1937-ben a sztálini tisztogatásoknak a Lenin Mezőgazdasági Akadémia (az agronómiai kutatások szovjet csúcsszerve) elnöke is áldozatául esett, helyére pedig Liszenkót nevezték ki. Ezzel Vavilov főnöke lett, és már teljes hatalmat gyakorolhatott fölötte. Vavilov intézetét módszeresen szétverték, őt pedig egyre vadabb vádakkal illették. Talán őt magát is meglepte, hogy egészen 1940. augusztus 6-ig szabad maradhatott, amikor végül ukrán kísérleti parcellájára eljött érte a nagy fekete autó. Moszkvába vitték, ahol 11 hónapon keresztül kínozta a titkosrendőrség. Halálra ítélték, de végül kegyelmi kérvényét elfogadva a büntetést életfogytiglanira változtatták (munkatársait azonban agyonlőtték). Végül 1943-ban éhen halt a szaratovi börtönben. Ugyanabban a városban, a Volga partján, ahol 25 évvel korábban egyetemi professzorrá nevezték ki.