– Mázli?
– Nem teljesen. Saphier Dezső barátom mondja mindig, hogy a tárgyak vonzódnak ahhoz, aki szereti őket. Az egyik legnagyobb ilyen élményem, amikor 2005-ben az Ecserin megtaláltam azt az ’56-os naplót, amit egy kisfiú írt és egy Bródy Sándor utcai lomtalanításból hozták ki a piacra. Könnyen lehet, ha akkor nem fedezem fel, a kukában köt ki és soha nem válik közkinccsé. Kieselbach Tamás gyönyörű reprint kiadást csináltatott belőle, és valóságos kultuszkönyv lett.
– Az Elveszett örökségből az is kiderül, hogy megdöbbentően célirányosan zajlott a fosztogatás a történelmi sorsfordulókon. Az erre a célra létrehozott különítmények nem sokat teketóriáztak.
– Így van: 1919. március 21-én kikiáltották a Tanácsköztársaságot, és már másnap elindult négy-öt muzeológus néhány bútorszállító kocsival, hogy becsöngessenek gróf Andrássy Gyula Fő utcai palotájába és kipakolják a műtárgyait. Onnan átmentek báró Hatvany Ferenchez, ahonnan szintén kirámoltak mindent, aztán jött Nemes Marcell, Herzog Mór Lipót és a többiek. Tudni kell, hogy a huszadik századi, modern szellemű magyar műgyűjtés legalább kilencven százalékban a zsidó nagypolgársághoz fűződik. Így ezek a foglalások is leginkább őket sújtották. Szerencsére a Tanácsköztársaság bukása után minden visszakerült az eredeti tulajdonosokhoz, de ez a fajta jóvátétel a legközelebbi nagy történelmi traumánál, a vészkorszak idején már nem valósulhatott meg. A zsidótörvények megjelenésekor, de már korábban is, a bombázásoktól félve a tulajdonosok többsége elrejtette az értékeit. A németek bevonulása után külön politikai rendőrség jött létre e műtárgyak megszerzésére és a legtöbb esetben sikerrel is jártak. A lefoglalt anyag nagy részét pár hónapon át a Szépművészeti Múzeumban raktározták, majd a front elől nyugatra menekítették, ahol a javuk amerikai kézre került. Ezeket döntő részben visszaadták. Ami itt maradt a budapesti nagy bankok széfjeiben, azt az oroszok vitték el és azóta is ők bitorolják.
– Nekik már nem sok maradt?
– De, nagyon sok műtárgy jutott a kezükre. Többek között a Hatvany gyűjtemény szinte teljesen egyben volt még több bank széfjében, zárt letétként elhelyezve. Hatvany Ferenc – pechére – elővigyázatos ember volt, így már 1942 szeptemberében, Budapest első bombázása után banki trezorokban helyezte el a festményeit, szobrait és szőnyegeit. A német bevonulás után bujdokolni kényszerült, elvesztette a kontrollt a kollekciója felett, és amikor ’45 után előbújt, kiderült, hogy nincs meg szinte semmi, mert az orosz csapatok erre a célra alakított speciális különítményének, a Gazdasági Tiszti Bizottságnak első dolga volt berobbantani és kifosztani ezeket a trezorokat. A Tanácsköztársaság intézkedését még némi pozitív felhanggal is lehet interpretálni, hiszen ők legalább közkinccsé tették azt a fantasztikus kulturális értéket, amit elkoboztak, de az oroszok és a nácik Sztálin illetve Hitler Múzeumait akarták létrehozni a lopott műtárgyakból, puszta hadizsákmányként tekintettek a rablott vagyonra. Szegény Hatvany így veszítette el a gyűjteményének legalább 90 százalékát. Az volt a szerencséje, hogy az oroszok csencseltek a műtárgyakkal, lehetett korrumpálni őket, így tíz festményt vissza tudott vásárolni és valamennyit ki is tudott csempészni az országból. De a döntő többségük a mai napig Oroszországban van.
– Olyan is előfordult, hogy egy Magyarországon összeszedett nemi betegség mentett ki egy festményt az orosz katona kezéből.
– Igen, volt egy Courbet kép, a Harisnyás akt, amit odaajándékozott egy magas rangú szovjet tiszt annak a szlovák orvosnak, aki kigyógyította a nemi betegségéből. A leszármazottak végül hosszas hercehurca után vissza tudták perelni a festményt, így 2003-ban kalandos út után visszakerült hozzájuk. Azóta már a nemzetközi műtárgypiacon is megfordult és pár éve 15 millió dollárért cserélt gazdát egy New York-i aukción. A magyar gyűjtéstörténet kész krimi.
– A kötet fő érdekessége, hogy amellett, hogy bemutatja, milyen meghökkentő mennyiségű és minőségű műkincs anyag volt a XX. század elején magyar kézen, az olvasó a gyűjtők életének körülményeibe is betekinthet. Tudatos volt ez a szándék?
– Meggyőződésem, hogy a tudományos eredmények csak úgy ragadják meg igazán az olvasókat, ha érzelmileg is közeledni tudnak a kötet szereplőihez. Az én könyvemben is ott vannak azok az adatok, az a filológiai apparátus, amely egy tudományos munkát hitelesít, de mindig úgy próbálok írni, hogy a szöveg „beszippantsa“ az olvasót és a gazdag fotóanyag átélhetővé tegye azt a kort, amiről szó van.
– A bemutatón utalt rá, hogy ma már nem lehetne végigcsinálni azt a kutatást, amit ehhez a kötethez elvégzett, mert a múzeumok óvatosabbak a kutatókkal szemben. Miért?
– Jópár évtizede az egész világon elkezdődött a műkincsek visszaigénylése, de az utóbbi két évtizedben ez a restitúciós folyamat egyre nagyobb hullámokat vet. A legismertebb ilyen történet talán Adele Bloch-Bauer Klimt által megfestett portréjáé, amelyet az egykori tulajdonos leszármazottja visszaigényelt és végül vissza is kapott az osztrák államtól. A magyar múzeumok eléggé terheltek ilyen téren: egyrészt, mert sok tárgy a vészkorszakban illetve a kommunista hatalomátvétel idején került be a közgyűjteményekbe, másrészt, mert 1945 és 50 között az állam képviselői, morálisan igencsak megkérdőjelezhető módon, alaposan kihasználták a gyűjtők szorongatott helyzetét a műtárgy-vásárlásokkor. Adott esetben egyetlen dokumentum előkerülése is bizonyíték lehet a leszármazottak kezében egy esetleges perben, ezért félnek attól, hogy egy ilyen gyűjtéstörténeti könyvvel kapcsolatos kutatás felszínre hoz fontos adatokat. Tíz-tizenkét évvel ezelőtt, ha bementem a Szépművészeti Múzeum irattárába, nyugodtan megnézhettem mindent: lapozgathattam a régi iktatókönyveket, amelyeket ma már nem is foghatok a kezembe, csak egy megszűrt anyagot kapok abban a témában, amelyben kutatni szeretnék.
– Folynak ilyen perek most is?
– Mindig folyamatban vannak ilyenek, a Herczog per például tizenöt-húsz éve biztosan tart. Én nem foglalkozom közvetlenül restitúciós ügyekkel, így nincs is rálátásom, hogy hány per van folyamatban. A dolog elvi és morális vetülete viszont foglalkoztat. Szerintem nehezen indokolható a fent említett titkolózó hozzáállás. Az oroszok hatalmas mennyiségű műtárgyat vittek el innen hadizsákmányként teljesen jogtalanul. Ráadásul a kincsek jó részét nem a magyar államtól vették el, hanem pont azoktól a zsidó családoktól, akiket a legjobban sanyargattak azok, akik ellen ők harcoltak. Az oroszok sajnos már több törvényt is elfogadtak arra vonatkozólag, hogy nem adnak vissza semmit. De ha szorongatnánk is őket, akkor is csak azt mondanák: miért tennénk, ha maguk se adták vissza a saját polgáraiknak azt, amit jogtalanul elvettek tőlük? Amíg titkolózás folyik itthon, addig nincs morális alapunk visszakövetelni az elrabolt műtárgyakat. Persze nem vagyok naiv: nem hiszem, hogy az oroszokat hasonló érvekkel meg tudnánk hatni, de ez nem is üzleti, vagy valami viszonossági kérdés. A saját lelkiismeretünk miatt kellene ezt a dolgot megnyugtatóan rendezni. Sok műtárgyat azért nem állítanak ki a magyar múzeumokban, illetve azért nem engednek külföldi tárlatokra, mert attól tartanak, hogy megjelenik az, aki jogosan visszakövetelheti. Ebben szinte minden nagy múzeum érintett. Szerintem most, amikor láthatóan van pénz arra, hogy műtárgyakat vegyen a magyar állam, ideje lenne ezeket az ügyeket is megoldani.
– Konkrétan tudna mondani olyan műtárgyat, amit szimplán jogi alapon visszakövetelhetnek a leszármazottak?
– Persze, de nem mondok, mert nem akarok ebben a térben konfliktust gerjeszteni.
– Ezért fogalmazott úgy a bemutatón, hogy ez a kötet egy fegyver, amit már csak élesíteni kell?
– Természetesen nem. És nem is használom ezt a kifejezést, mert bennem rossz gondolatokat indukál. Azt szoktam mondani, hogy a világ nagy múzeumaiban a sok-sok millió ember által megcsodált remekművek közül sok van, amely egykor magyar magángyűjteményt gazdagított. Ezek a képek bizonyos szempontból olyanok, mint az alvó ügynökök: ha felébresztjük őket, akkor a történelmünkről, a hazánkról, az őseink történeteiről mesélhetnének. Ez a könyv erre is kísérletet tesz: a nemsokára megjelenő angol kiadás remélem eljut számos patinás helyre és sokakat ráébreszt arra, hogy azok a bizonyos művek egy kicsit a mieink is. Ezért fogalmaztam úgy, hogy Gauguin A hívás című képe, a clevelandi múzeum büszkesége ma még nem alkalmas arra, hogy Magyarország kulturális „ügynöke“ legyen. De amint kiderül erről a képről, hogy harminc évig báró Kohner Adolf Damjanich utcai palotájának sárga szalonjában lógott, abban a pillanatban egy erős magyar szál kapcsolódik a festmény történetéhez. Innentől kezdve nem csak Párizs nagyságát és a francia művészetet értékeit fogja hirdetni a kép, hanem Budapest jelentőségét is bizonyítja, és a magyar történelemről is mesél. Ez a könyv az én szememben szimbolikus visszaszerzés is. A másik fontos célunk a kiadóval, Kieselbach Tamással együtt, hogy a magyar művészet nemzetközi presztízsét magasabbra tudjuk emelni. A kötetből az is kiderül, hogy ezekben a jelentős gyűjteményekben együtt lógott mondjuk Ferenczy Károly képe Cézanne-éval, Fényes Adolfé Renoir alkotásával, Munkácsy egyik tájképe Turner velencei vedutájával, és ezek fantasztikus együttest alkottak. Látni fogja a külföldi olvasó is, hogy a számára ismeretlen, de kvalitásban kiemelkedő magyar festmények nyugodtan egy kontextusba helyezhetők a világhírű művekkel. Ez a könyv szerintem fontos lépés lehet afelé, hogy rádöbbentsük erre a világot.
– Lesz folytatása az Elveszett örökségnek?
– Az egész XX. század magyar műgyűjtését fel szeretném dolgozni. A két világháború között, de a kommunizmus évtizedei alatt is nagyon izgalmas terület volt ez, és kitérnék a rendszerváltás környékén kialakult új gyűjtői rétegre is. Könnyen lehet, hogy éppen ezzel fogjuk folytatni, mert izgalmas, amikor levéltári anyagokból, száz évvel korábbi dokumentumok alapján dolgozik az ember, de az is érdekes, amikor a kutató még találkozhat azzal a gyűjtővel, akiről ír. Kihasználnám, hogy ezek a gyűjtemények még egyben vannak és a gyűjtők motivációit nem elsárgult újságcikkekből, hanem közvetlen beszélgetések alapján kell rekonstruálni.