Volt ünneplés Pozsonyban, de Szlovákia megalakulása továbbra sem akkora esemény, mint ahogyan azt várná a kívülálló, amikor egy ország a létrejöttének 25. évfordulóját ünnepli. Az utcára vonuló tömegek is inkább a szilvesztert és az új évet ünnepelték december 31-én éjfélkor, semmint az ország megalakulását. Ez minden bizonnyal annak is betudható, hogy Szlovákia megalakulásának, Csehszlovákia széthullásának 25 évvel ezelőtt is csak az ország szűk harmada örült. A korabeli felmérések szerint – ha lett volna róla népszavazás – az emberek 66 százaléka nemmel szavazott volna, és csak 29 százalék támogatta Szlovákia és Csehország kormányainak döntését. Az arány mára ugyan megfordult, de csak szűken: 46 százalék tartja jó döntésnek Szlovákia önállósodását, 42 viszont nem. És ez is csak a teljes felnőtt lakosságra igaz, a már 1993-ban is felnőttkorúak, vagyis a mai 43 pluszosok körében még mindig 49 százalékon áll az ország megalakulását hibának tartók aránya. A szlovákiai magyaroknál ez az arány még inkább az önálló Szlovákia létrejötte ellen szól. Tavalyi felmérés szerint kilenc százalék véli úgy, hogy a függetlenség több jót hozott, mint rosszat, 45 százaléknál a jó és a rossz egyensúlyban van, miközben 38 százalék szerint a rossz van túlsúlyban. Ez a mutató a többségi szlovák társadalomban 26–44–23.
Az 1993-as történések és a lakosság akkori véleményének megértéséhez szükség van egy kis visszatekintésre. Az 1992-es választásokon Szlovákiában és Csehországban is azok a pártok győztek, amelyek ugyan nem kampányoltak nyíltan az ország szétválasztásával, de vagy erre készültek titokban, vagy pedig egyáltalán nem esett nehezükre ennek a döntésnek a meghozása. Szlovákiában magasan győzött Vladimír Mečiar Demokratikus Szlovákiáért Mozgalma (HZDS), 37 százalékot kapott, de ez csak 74 mandátumot jelentett a 150 tagú szlovák parlamentben. Igaz, a Szlovák Nemzeti Párt a 15 mandátumával kényelmesen tudott kormányozni. Mečiarék kampányszlogenje a „konföderáció vagy önálló állam” volt, bár tudták, a cseh fél a konföderációba nem megy bele. A Csehországban győztes Polgári Demokrata Párt (ODS) jelszava „közös állam vagy szétválás” volt, és a közös alatt tényleg közöset értettek: azonos pénznemmel, közös kül- és védelmi politikával. A közös nevező tehát csak a szétválás lehetett
A szétválást támogató pártoknak, a HZDS-nek és a Szlovák Nemzeti Pártnak (SNS) a kemény, a csehek mellett az országban élő kisebbségeket – elsősorban természetesen a magyarokat – támadó nacionalizmusát csendben a Szlovák Demokratikus Baloldal (SDĽ) is támogatta. Gazdasági elképzeléseik sem a Nyugat felé nyitó országot vetítettek előre. Mečiar a hazai „vállalkozói réteget” akarta erősíteni, ami azt jelentette, hogy a pártjához hű vállalkozóknak adta el bagóért az akkor még jelentős állami vagyont, állami cégeket. Esély sem mutatkozott rá, hogy nagyobb nyugati cégek, befektetések érkezzenek az országba. A gazdasági helyzet rosszabb volt, mint Csehországban, ott a munkanélküliség a rendszerváltás után csak négy százalék körülire emelkedett, Szlovákiában ez tíz fölé ugrott.
Ilyen feltételek mellett nem csoda, hogy a szlovákiai magyarok túlnyomó többsége – még az országos átlagnál is jóval nagyobb hányada – ellenezte Szlovákia függetlenedését. Tartottak az egyre erősebb nacionalizmustól, és a demokratikus értékek lebontása és a gazdasági helyzet várható romlása is Csehszlovákia-pártivá tette a magyarokat. Abban bíztak, hogy a közös állam és Václav Havel köztársasági elnök fékezni fogja a szlovák nacionalizmust, nagyobb garanciát jelent a kisebbségi jogok betartására, esetleg támogathatja újabb jogok megszerzését.
A Szlovákia létrejötte utáni időszak a függetlenség ellenzőit igazolta: Mečiar ugyan 1994-ben megbukott, de az őszi előrehozott választásokon csaknem ugyanolyan erősen tért vissza, és még négy évig „uralkodott”. A parlamenti ellenzék teljesen háttérbe szorult, az állam a titkosszolgálat embereivel elraboltatta az ország államfőjének fiát, a belügyminiszter meghiúsította a NATO-hoz való csatlakozásról szóló népszavazást, folyt a privatizációnak álcázott szabad rablás, közben pedig az ország egyre jobban távolodott a nyugati struktúráktól, az Európai Unióhoz való csatlakozás egyre inkább álomnak tűnt.
Beigazolódni látszottak a magyar kisebbség félelmei is. Az SNS irányította oktatási minisztérium megkísérelte a magyar iskolák felszámolását az úgynevezett alternatív oktatás bevezetésével, ami azt jelentette, hogy a tantárgyak egy részét szlovákul kellett volna tanulniuk a magyar iskolákba járó tanulóknak is. Nem segített a magyar kisebbség helyzetén a magyar–szlovák alapszerződés sem, amelyet 1995-ben írt alá Horn Gyula magyar és Vladimír Mečiar szlovák kormányfő, sőt, a két ország viszonya 1995 után elhidegült. A kormány elfogadta Szlovákia új, a magyarok számára kedvezőtlen területi felosztását, az államnyelvtörvény korlátozta a magyar nyelv használatát a hivatalokban, a magyar intézmények nem jutottak megfelelő anyagi támogatáshoz.
Az ország fejlődése az 1998-as választásokkal vett új irányt, talán innen kellene datálni a demokratikus és független Szlovákia létrejöttét. Mečiar és pártja ugyan első lett, de kormányt a korábbi ellenzék tudott alakítani. A választásokon második helyet szerző, demokratikus szlovák erők alkotta Szlovák Demokratikus Koalíció kapta a kormányalakítás jogát, amelybe 1998-ban a Magyar Koalíció Pártja (MKP) is bekerült. Az MKP a korábbi három magyar párt – Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom, Magyar Polgári Párt, Együttélés – 1998-as egyesülésével jött létre, valójában kényszerből. A választások előtt ugyanis úgy módosították a választójogi törvényt, hogy több párt koalíciója esetén is mindegyik párt számára előírta az ötszázalékos küszöb elérését.
A gazdaság gyakorlatilag romokban hevert, 1999-ben a GDP 0,2 százalékot csökkent, a munkanélküliség húsz százalék körül mozgott. Ebből a helyzetből sikerült 2002-re már négy százalék fölé tornázni a gazdasági növekedést, amely 2007-re tíz százalék körüli csúcsot ért el. Szlovákia Közép-Európa „gazdasági tigrise” lett.
Szlovákia a NATO 1999-es bővítését – amikor Magyarország, Lengyelország és Csehország csatlakozott a szövetséghez – ugyan lekéste, de 2004-re sikerült behoznia a lemaradást: belépett a NATO-ba, és a környező országokkal együtt tudott csatlakozni az Európai Unióhoz. A szlovák–magyar együttélés fokozatosan normalizálódott, amihez hozzájárult az is, hogy az MKP két cikluson át tagja volt a kormánykoalíciónak.
A 2006-os választások eredményeképpen egy teljesen új felállás jött létre. Robert Fico pártja, a Smer újra visszahozta a hatalomba Mečiart és a HZDS-t, valamint az előző ciklusban a parlamentből is kiszoruló Ján Slotát és Szlovák Nemzeti Pártját, ami rányomta bélyegét a teljes ciklusra. Bár az ország nem csúszott vissza az 1998 előtti szintre, sőt az uniós integráció területén jelentős lépéseket tett előre – belépés a schengeni övezetbe, az euró bevezetése –, a politikai légkör sokat romlott. A magyar kisebbség és a kormány viszonyára rányomta bélyegét a nyitrai magyar diáklány, Malina Hedvig 1996-os megverésének ügye, amely végighúzódott a teljes négy éven. A legfelháborítóbb az ügyben Robert Fico kormányfő és belügyminisztere, Robert Kaliňák hozzáállása volt, akik néhány nappal az esetet követően már „önmegverésről” beszéltek. A Mečiar-korszak után ez volt a legmélyebb hullámvölgye a szlovákiai demokráciának.
Az elmúlt 25 év nem volt egyszerű és főleg nem problémamentes a szlovákiai magyar kisebbség és a szlovák többség viszonyában. Megmutatta azonban, hogy a problémákat képesek vagyunk helyben megoldani, még ha néha éveket is kell várni rá. Megmutatta azt is, hogy a nacionalizmus létezik mindkét oldalon, és a szlovák pártok közül a magukat demokratikusnak vallókkal sem könnyű megértetni a kisebbségi problémákat. Az is megmutatkozott ugyanakkor, hogy vannak olyan szlovák politikusok is, akik magyar pártba lépve is képesek politizálni. A politika kiszámíthatatlanságát mi sem mutatja jobban, mint hogy Bugár Béla, a Híd elnöke most azzal a Robert Ficóval kormányoz együtt, akivel 2009-ben pártja, a Híd megalakulásakor elképzelni sem tudta az együttműködést. Azzal az SNS-szel került koalícióba, amelynek a politikusai a legtöbb problémát okozták a magyar kisebbségnek. Igaz, a párt elnöke már nem a tankokon Budapestre „induló” Ján Slota, és a pártról – legalábbis most úgy látszik – lekopott a magyarellenesség. Ez a politikai realitás.
Változott a magyar kisebbség politikai képviselete is. Az egység 1998-tól 2009-ig tartott, azóta országos szinten a Hídnak megy jobban, a Magyar Közösség Pártja viszont megőrizte regionális erejét. Közeli kibékülésre biztosan nem lehet számítani, ezt megmutatták az őszi regionális választások is. Míg Bugár továbbra is Szlovákiában, szlovák politikusokkal próbálja megoldani a magyar kisebbség problémáit, Menyhárt József, az MKP elnöke inkább Magyarország, vagyis a Fidesz támogatására épít.
Azt lehetetlen megmondani, mi lett volna, ha Csehszlovákia nem válik szét. Azt viszont elmondhatjuk, hogy a mečiari mélypontról indulva Szlovákia – igaz, kitérőkkel – határozott fejlődést tudhat maga mögött. Stabil tagja az Európai Uniónak, sőt az euró bevezetése révén várhatóan a gyorsabban integrálódó országok közé fog tartozni. A gazdasági mutatókat nézve ugyan Csehországtól elmarad, de Magyarországot és Lengyelországot már megelőzte, Portugáliát pedig beérte.
A rendszerváltást követően úgy indult az ország, hogy a szlovák kormánynak 1990–92 között magyar miniszterelnök-helyettese volt, de a tényleges magyar kormányzati pozícióra 1998-ig kellett várni. Az azóta eltelt húsz esztendőben 12 éven át volt magyar párt a kormánykoalíció tagja. Ha megpróbáljuk objektívan nézni az elmúlt 25 évet a szlovákiai magyarok szemszögéből, azt látjuk, hogy a kisebbségi lét mindig akkor volt könnyebb, amikor a szlovák kormánynak magyar tagjai is voltak. Érvényes ez a jelenlegi és várhatóan a következő időszakra is.
(A szerző az Új Szó munkatársa)
