A magyar falu, ami kis túlzással a fél világnak készít fakanalat

Pedagógiai fenyítőeszköz, konyhai alapfelszerelés és a nemzeti minimum. Egy nógrádikum nyomában.

A fűrészelés után durva formájú kanálkezdeményt kapunk, ezt Margit néni termésnek nevezi. Ezt követően a szárát veszik kezelésbe a kézvonó késsel, hogy szépen legömbölyödjön. Utána a feje kapja meg rendes, kerek formáját a kerekítőkéssel, ezután az ásókéssel kivájják a kanálrészt, majd a visszáját csinosítják ki a fejkaparóval.

Munka közben akad időnk beszélgetni. A falut általában 700 körüli lélekszám jellemezte, de fénykorában 850-en is éltek benne. Ma már nem önálló, Pásztóhoz tartozik. A településen a döntő többség fakanálkészítéssel foglalkozott, aki nem, az fát termelni járt az erdőre. Mátrakeresztesen nincsen se bolt, se óvoda, se iskola, a plébános is Pásztóról jár ki. A hegyek közé ékelődött településen nincs hova építkezni, aki erre adta a fejét, máshova költözött. Sokan vettek itt maguknak hétvégi házat, ahova csak néhány napra járnak ki. A kerteket egészen áprilisig nem lehet művelni, mert a föld fagyott.

– Volt még bányászat és faszénégetés is, a kivágott fát az erdőn kiégették. Tudom, mert az édesapám hordta be szekérrel a pásztói vasútállomásra a faszenet – mondja Rózsika néni.

– Föld a hegyek miatt nem volt – egészíti ki Margit néni. – De a családoknak megtermett a ház körül, amire szükségük volt.

A fakanál készítésébe 1925 körül vágott bele a falu. A kész árut lovas kocsival a pásztói állomásra vitték, a Keleti pályaudvarnál, a hetvenkettes postán pedig átvették, és fővárosi kereskedők intézték tovább a szállítmány sorsát. Volt olyan is persze, aki maga hordta árulni a kanalakat, de ez volt a kevésbé jellemző. Ha valakit több száz kilométerrel odébb elfenekeltek egy fakanállal, az a mátrakeresztesieket emlegethette, mert az országban csak ott készült ilyen tárgy.

Amikor kész a faragás, a kanalak a kályha feletti szárítóra kerülnek. Látogatásunkkor, a Mátra hegyoldalai közé szorult csípős levegőben, a bokáig érő hó idején jól is esik a kályha melege, rosszabb hír, hogy nyáron is be kell gyújtani, mert ha a bükk a napon szárad, elszíneződik.

– Nemhogy szárítaná, inkább elveresíti a nyers fát – indokol Rózsika néni.

– Na, ez volt az első menet. Azt hiszem, nem felejtettünk el semmit – mondja Margit néni. – Mindegyik mérethez kellett egy módla, a minta. A legvégén suholópapírral megcsiszoltuk a fejét és a szárát. A tintaceruzát pályvásnak hívták – mondja még, és a végén már mindkét vendéglátónk nevet, ahogy a régi szavakat felidézik.

Naponta ötven-hatvan darabot készített el egy család, és ez már megélhetést biztosított. Margit néni ma már csak a falu hagyományőrző házába vagy jelesebb eseményekre farag kanalat, ezeket motívumokkal, feliratokkal díszíti is. A legutóbbiakra büszkén faragta és égette rá, hogy nógrádikum. Ezt a minősítést kapta ugyanis a mátrakeresztesi fakanál, és nagyon várják már, hogy országosan is védetté nyilvánítsák.

A faluban viszont ma már csak tíz család foglalkozik megélhetésszerűen ezzel a mesterséggel. A hetvenes évek közepétől gépesítették a műhelyeket, onnantól kezdve kevesebb ember készít nagyobb mennyiségben fakanalat. A régi kis műhelyek megvannak még a házak oldalában, de ezekben, ha készül is kanál, csak a háziak örömére.

– Az unokák már másfele vannak, azok számítógépesek. Nem szeretik ezt a dolgot.

Pedig nem is annyira régen még együtt dolgozott a család, korábban Rózsika néni fia is készített fakanalat. Így vagy úgy, de az egész falu érintett volt a munkában, akadtak, akik bedolgoztak valamilyen részfázissal, például a csiszolással. Volt csomagolóüzemük is, és havonta tízezres mennyiségben készült az áru.

 – Nagyon szerettük, ebbe születtünk bele. Már gyerekként is azt lestük, hogyan készül a kanál – mondja Margit néni. – A családban heten voltunk: három gyerek, a szüleink és két nagynénike. A fiútestvéreim idősebbek voltak, az egyik fűrészelt, a másik húzta a szárát, anyám kaparta, ásta. Az egyik nagynéni kerekítette a szárát, a másik smirglizte, amikor megszáradt.

Társa veszi át a szót:

– Már tizenkét éves koromban is úgy volt, hogy hazajöttem az iskolából, megebédeltem, és mondták, ott a húzóbak, foglaljam el a helyem. A lábam nem érte el a taposót. Csinálni kellett, nem volt más. Nyárnak idején elmentünk csemetét kapálni, sarlózni – ápolni, úgy mondtuk –, az őszön meg makkot szedtünk az erdészetnek. Napszámból éltünk. Tizennégy évesen már a nagy tarlón arattam.

– Becsületesen beosztottuk, amit kaptunk, nem nagyzoltunk, és nem is tartoztunk senkinek. Sokat meg lehet azzal spórolni, ha az ember főz a családnak, és nem a boltban vesz meg mindent – veszi vissza a szót Margit néni.

Mire ide felér a pizza, amúgy is kihűl, jegyezzük meg.

– Mi a pizzát nem is szeretjük, csak a hagyományos ételeket – feleli.

– Be a krumplit a sütőbe, mellé a szalonnát – nevet Rózsika néni.

A lankák közt hirtelen kezd leszállni az este, és átmenet nélkül válik rendkívül csípőssé az idő. Ez bennünket is búcsúra sarkall, főleg, hogy még meghívásunk van egy gépesített műhelybe. Vendéglátóink jó szívvel és bőségesen ajándékoznak meg az immár csak dísztárgynak készülő kanalakkal, egyben biztosítanak, hogy nem fogunk eltévedni, amikor Erdélyi Gyulát keressük. Csak figyeljük a rönköket a ház előtt az utca végén. Rönkök szinte minden ház előtt vannak szép számban, de valóban nehéz lenne eltéveszteni a műhelyt. A ház előtt egy férfi láncfűrésszel karikázza fel a hatalmas bükkfahengereket.

A garázsnyi méretű műhelyben hárman dolgoznak. A sarokban jó meleget ad a kályha, de itt sem a fűtés az elsődleges cél, hanem a szárítás. Nyáron is be kell gyújtaniuk, ilyenkor igyekeznek ezt a munkafolyamatot délutánra hagyni, hogy este, éjjel legyen nagy meleg a műhelyben.

Hárman dolgoznak bent, kinek-kinek jut egy fázis. Erdélyi Gyula elmondja, a gépeket maga álmodta meg 1987-ben, majd egy szerszámkészítő elkészítette a terveit. Itt is ugyanúgy deszkahasítással és körberajzolással indul a munka, de a sablonokat már gépi szalagfűrésszel vágják ki. A Margit néniéknél látott folyamatokat gépek végzik, de ember irányítja. Naponta közel ezer darab készül, mérettől függően.

Erdélyi Gyula a hetvenes-nyolcvanas éveket említi aranykorként. Akkor még, a többiekhez hasonlóan, ő is bedolgozó volt az Erdei Termék Vállalatnál, és nagy mennyiségben szállították fakanalaikat Németországba.

– Ekkor még minden család kötődött a céghez valahogy: ki irodai munkával, ki a gyártásnál, ki a csomagolásnál. Ma nyolc-tíz család foglalkozik még vele. Ha bármelyik nagy áruházláncba betérünk, ott még mindig mátrakeresztesi fakanalat találunk. Azt is felismerem, kinél készült – mondja Erdélyi Gyula.

Találkozott egy boltban kínaival is, és Margit néniék is említették, hogy kínai és román kanalak is megjelentek a piacon, ám ezek biztosan nem bükkből készülnek, főzésnél kibolyhosodnak.

A bükkfa ára az utóbbi években meredeken emelkedett, 25-30 százalékkal, ami nagyban növeli a költségeket. A régi időkhöz képest nehezebb most a vállalkozói létforma: nem elég a mesterséghez érteni, de a céget működtetni, az alkalmazottakat, az alapanyagot fizetni kell. A kész fakanalakat a falun belül máshol csiszolják, ez is ügyintézéssel jár. A kész kanál hatalmas zsákokba kerül, és bizonyos időközönként eljön a felvásárló, aki nagykereskedőként terjeszti itthon és külföldön az árut.

Erdélyi Gyula sem fukarkodik: amikor bizarr formája miatt elkérnénk egy selejtes kanalat, inkább teletöm egy zacskót kész darabbal. Hazafelé azon tanakodunk, vajon létezik-e még egy olyan napi használati cikk, amelyik ilyen mértékben adott településhez kötődik, és ennyi otthonban van jelen. Nem sok minden jut eszünkbe. Viszont a legjobb ötletek gazdáit szerkesztőségünkben fakanállal jutalmazzuk.