Aki a gulágon nőtt fel

Az akkor mindössze tizennégy éves Nagy Rózsát 1945 januárjában hurcolták el Göncről. Az ő történetével emlékezünk a kommunizmus áldozataira.

– Éjszaka érkeztünk meg egy Voronyezs melletti településre. Engem különválasztottak a felnőttektől. Gyerektáborba vittek. Az itt lévő gyerekeket a Szovjetunió egész területéről szedték össze. Árvák voltak, szüleik meghaltak a háborúban vagy a kommunista párt ellenségének minősültek, akiket kivégeztek vagy bebörtönöztek. A táborban fél évet töltöttem el teljes magányban. Mivel nem beszéltem a nyelvet, kívül rekedtem a társaságukon. Egyébként nagyon vad gyerekek voltak. Verekedtek, elvették a kenyéradagomat. Nem hagytam magam. Adtam is és kaptam is. Gyakran elhúzódtam tőlük, hogy ne bántsanak. Állandóan csak sírtam és imádkoztam.

Rózsa fél évig raboskodott a gyermektáborban, később innen szállították át a kijevi börtönbe, ahol köztörvényes bűnözőkkel zárták össze, akik sokkal kegyetlenebbek voltak, mint a gyerekek. Kilenc hónapig tartották fogva.

– Ezek az asszonyok gyűlöletből vertek. Közben oroszul szitkozódtak. Valamivel később magánzárkába kerültem. Megkezdődtek a vallatások. A tortúra elején nem volt tolmács. Semmit nem értettem abból, amit mondtak, aztán érkezett egy kárpátaljai orosz katona, aki beszélt magyarul. Ő fordított nekem. Azzal vádoltak, hogy kémkedni jöttem a magyaroknak a Szovjetunióba. Utána már azt állították, hogy az amerikaiaknak dolgozom. Azt sem tudtam, mit jelent a kémkedés. Nagyon sokáig gyötörtek. Éjjel vallattak. Napközben nem engedtek aludni. Körbe kellett sétálnom a cellámban. Az őrök állandóan figyeltek. Volt, hogy séta közben aludtam el, de felébresztettek, és folytatnom kellett. Átvittek egy szűk kis cellába, ahol meztelenre vetkőztettek. Ott ültettek, míg csöpögött rám a víz – emlékezik vissza a kínzásokra. Majd felém nyújtja a kezét. – Látja ezeket a forradásokat? Az ujjamat az ajtó mögé kellett dugni, és rácsapták. Így gyötörtek. Egyszer a tolmács hozzám fordult, és azt mondta: „Tudom, hogy mindaz, amit mondanak rólad, nem igaz, de nincs más választásod, ha életben akarsz maradni, és el akarod kerülni az ezeknél is borzalmasabb kínzásokat, vallanod kell. Mondd nekik, hogy kém vagy. Elítélnek majd, kivisznek valamelyik lágerbe, ott lesznek magyarok is. Letelik a büntetésed, és hazamehetsz.” Megfogadtam a tanácsát. Mondtam, hogy kém vagyok.

De a megpróbáltatásoknak ezzel korántsem lett végük.

– Újabb kérdéseket zúdítottak rám. Hová jártam kémiskolába? Kik voltak a tanáraim? Hol volt a kémiskola? Hebegtem-habogtam, de a tolmács folyamatosan beszélt nekik. Az egészből nem értettem semmit. Aztán elém tettek egy papírt, oroszul állt rajta minden. Mutatták, hol írjam alá. Aláírtam anélkül, hogy tudtam volna, mi áll benne rólam. Végül tíz évre és teljes jogfosztásra ítéltek. Kaptam egy vattával bélelt katonai nadrágot, kabátot, csizmát és sapkát. Kirovba szállítottak, innen továbbvittek Uhtára, ahol a politikai foglyokat egy táborba zárták a köztörvényesekkel. Ezeknek két barakkjuk volt. Gyilkosok, tolvajok, agresszív emberek voltak, még az őröket is megtámadták. Nem merték kivinni őket dolgozni, féltek tőlük. Ellopták a kenyéradagunkat, betörtek a konyhára, megették előlünk a levest. Minket elkülönítettek. Százan aludtunk egy barakkban priccseken.

Rózsa rettenetes magányának Uhtában szakadt vége. Több mint egy év után hallott ismét magyar szót. A lágerben megismerkedett egy Annus nevű ukrán cigány lánnyal, akit határsértés miatt ítéltek el. Annus a közelben lévő sertéstelepen dolgozott, ahonnan répadarabokat, magvakat csempészett ki Rózsának. A lányok később megismerkedtek egy magyar zsidó fogorvossal, aki a németek elől menekült a Szovjetunióba, de a vesztébe rohant, mert kémkedés vádjával letartóztatták, így került a gulágra. A fogorvos sokszor hozott nekik ennivalót.

– 1948-ban jött ki az a rendelet, hogy a politikai foglyok nem lehetnek együtt köztörvényesekkel. Ekkor Kazahsztánba, Balkasba szállítottak minket. Egy homoksivatagba, a semmi közepére érkeztünk. Rettenetes hőség volt. Barakkok sem voltak, nekünk kellett vályogból megépíteni. Mi, politikai foglyok építettük fel a várost is, Balkast és a vízvezetékrendszert. Kétszázan érkeztünk, 1953-ban már hatezren voltunk. Mindig újabb és újabb foglyok jöttek. Amikor a kétméteres aknákat ástuk a csöveknek, gondoltam először arra, hogy megszököm. Gyűjtöttem a kenyéradagomat, de nem bírtam sokáig spórolni vele. Elvetettem az ötletet: ha sikerülne is a szökés, mihez kezdenék? A legközelebbi város hatszáz kilométerre volt. Nem beszélve az állandó homokviharokról, amelyek kegyetlenebbek voltak a szibériai hóviharoknál – emlékszik vissza az asszony.

Az első orosz szó, amelyet megtanult, a hleb (kenyér) és a szup (leves) volt, illetve amelyet munkába menet a kísérő őrök ordítottak: sire sag (gyorsabban)! Az évek során Rózsa elsajátította a nyelvet, nemcsak folyékonyan beszélte, hanem írni is tudott.

A gulágon töltött tíz év alatt egyetlenegyszer sem kapott híreket Magyarországról. Kislányként Szibériában jeget vágott a befagyott folyón, az erdőben a fakitermelésnél és kőbányában is dolgozott. Sokáig nem gondolt arra, hogy meghalhat. Kazahsztánban már tudta, ez nem így van. Nap mint nap érezte a halál közelségét. A foglyok között vérhas pusztított. A holttesteket külön barakkba gyűjtötték, és a lágeren kívül temették el. Rózsa nagyon vigyázott arra, hogy ne egyen az apró, sós, szárított halból. Adagját elcserélte egy darab cukorra. Soha nem ivott jeges vizet, amelyet a társai előnyben részesítettek, ő a bögre forró vizet választotta, hiába volt óriási hőség. Látta a sorstársait, amint a konyha mögötti hulladékkupacra vetik magukat, és mohón habzsolnak.

A politikai foglyokat a Szovjetunió egész területéről hurcolták ide. Rózsa egy ukrán lányokból álló brigádban dolgozott. Amikor a németek lerohanták Ukrajnát, ezeket a nőket Németországba vitték, különböző fegyvergyárakban dolgoztatták. A háború után a lányok visszamentek Ukrajnába, onnan mint a náci birodalom támogatói kerültek a gulágra. Ezek a nők jók voltak Rózsához, ha csomagot kaptak hazulról, mindig adtak neki belőle.

– 1953 márciusában, Sztálin halála után kezdték hazaengedni a külföldi foglyokat. Először a németeket és a románokat. Én júniusban szabadultam. Dzsezkazganba (mai nevén Zsezkazgan – a szerk.) vittek, ahová a magyarokat gyűjtötték. Ott találkoztam egy Koncz Rózsi nevű lánnyal, aki tizenkét évesen családjával együtt került a gulágra. Édesapja és fivére megölt egy orosz katonát, és elásták a hulláját. Védeni próbálták a lányokat, akiket az oroszok megerőszakoltak. Az ügy kitudódott. A táborban volt egy nő, akitől a lágerben született kislányát elvették, majd örökbe adták egy orosz családnak. Az asszony mindent megtett, hogy visszaszerezze a gyermeket. Sikerült neki. Ezeket a történeteket várakozás közben hallottam. Hónapok múlva Dzsezkazganból Lembergbe (Lvov, ma Lviv a szerk.) szállítottak minket, ahol fél évig állomásoztunk. Itt ismertem meg a férjemet. Egy szögesdrót választotta el egymástól a táborunkat, azon keresztül beszélgettünk. Elmondtam neki, hogy nem vár rám senki otthon, és hogy nincs hova hazamennem. Erre ő azt mondta, hogy ha akarom, nagyon szívesen feleségül vesz. Igazi szerelmi házasságnak indult a miénk. Nagyon jól megértettük egymást. Sorstársak voltunk. A férjem tizenhét évesen került a gulágra. Bűne az volt, hogy részt vett a leventemozgalomban – idézi fel megismerkedésük történetét Rózsa.

A magyar politikai foglyok 1953 decemberében érkeztek meg a csapi határhoz. A határőrök nem akarták beengedni őket az országba. Gyanakodva figyelték „a haza és a szocializmus ellenségeit”. A túlélőket a nyíregyháza-sóstói faházakba helyezték el, ahol az emberek orvosi vizsgálaton estek át, és okmányokkal látták el őket. Igazolványukban az állt: hadifogoly volt a Szovjetunióban. Nagy Rózsa 1954. január kilencedikén kötött házasságot első férjével, Gáborral. Nyíracsádra költöztek. A fiatalasszonyt hamarosan megkereste egy katonatiszt, aki felkérte, hogy agitálja az acsádi embereket a most alakuló termelőszövetkezetbe. A tiszt arra hivatkozott, hogy Rózsa a Szovjetunióban dolgozott, és látta, hogy virágoznak a kolhozok, hitelesen tud beszélni minderről az embereknek. Szolgálataiért cserébe jutalmat ígért. Rózsa nem vállalta a feladatot.

– Nem kolhozban dolgoztam. Oda a malenkij robotosokat vitték. Amikor elutasítottam a tiszt ajánlatát, ezekkel a szavakkal búcsúzott: „Ennek még lesznek következményei!” Hamarosan újabb küldöttség érkezett hozzánk. A debreceni reptérre hívtak tolmácsnak. Lakást, fizetést ígértek. Isten őrizz, ha valamit nem úgy fordítanék, ahogy mondják, újra elvisznek. Nagyon féltem. Mindig attól rettegtem, hogy visszakerülök a gulágra.

Rózsának nem született gyermeke. Az állandó éhezés és a hosszú, brutális fizikai munka annyira megviselte szervezetét, hogy nem tudott teherbe esni. Férje, Gábor alkohollal próbálta enyhíteni a gulágon elszenvedett traumákat.

– Nem vagyunk egyformák. Ő nem tudta túltenni magát a szörnyűségeken. Nagyon sajnáltam, vele akartam maradni, de agresszívvá vált, adósságot halmozott fel, szeretője volt. Elváltunk. Nem sokkal később meghalt. A lágerben kezdődött a betegsége, amely az évek során egyre súlyosbodott – mondja Rózsa.

A fiatalasszony harminchét évesen egyedül maradt. Munkát nehezen kapott, hiszen a gulág miatt priusza volt. Idénymunkákat vállalt, s dolgozott kőművesként is a harkányi üdülőtelep építésénél. Aztán elvégzett egy egészségügyi iskolát, és okleveles ápolónő lett. Később megismerkedett Hartmann Józseffel, egy sváb szabóval, akivel házasságot kötött. A sváb Hartmann család szintén kivette a részét az üldöztetésből. Közel a negyvenhez Rózsa anyuka lett. Férje unokaöccsét egyéves korában elhagyta az édesanyja. A kisfiút Rózsa nevelte fel.

– Most, ahogy újra elmondtam magának mindezt, azon gondolkodom: hogy maradtam életben? – kérdezi, aztán szomorú mosollyal az arcán hozzáteszi:
– De látja, itt vagyok, túléltem. Elmúlt.