Újságírók, be a karámba!

Sajtókamara létrehozását fontolgatják. A kis híján nyolcvan éve életre hívott névrokon hatékonyan korlátozta a sajtószabadságot.

Nem csak a zsidókat hagyták ki egyébként a csúcsszervből. Ahogy a Népszava 1939. július 17-én panaszolta: „A tagfölvételeknél, tehát ott, ahol – ha a sajtó szempontjait és érdekeit veszik csak figyelembe – a rátermettségnek, az elhivatottságnak, a tehetségnek kellene a döntő és egyedüli szempontnak lennie, mindent inkább néztek, mint a felvételre jelentkezett hírlapírók és írók tehetségét. [ ] Igen sok kitűnő újságírót azon a címen rekesztettek ki a kamarai tagok sorából, és tették lehetetlenné számukra mesterségük folytatását, hogy sajtópörökből kifolyóan bizonyos időn belül el voltak ítélve.”

Egy országos, privilégiumokkal rendelkező sajtókamara természetéből adódóan zár ki arra érdemeseket a tagok sorából. A felvételi szabályokat ugyanis képtelenség lenne pontosan megfogalmazni, hiszen minden újságíró „külön történet” eltérő érdemekkel, változó tapasztalattal, végzettséggel és íráskészséggel. Aki 1939-ben nem került be, az nem dolgozhatott főállású újságíróként. A kívül rekedőket most látszólag enyhébb módszerrel lehetetlenítenék el. Papíron maradhatnának hivatásos újságírók, ám jelenlétük az egész szerkesztőséget megakadályozná abban, hogy a kamarához csatlakozzon. (A kamarába belépni szándékozó médiumok számára feltétel lenne, hogy valamennyi alkalmazottjuk tag legyen.)

Hogy milyen feltételek szerint bírálnák el a jelentkezőket? Állítólag a végzettség, illetve a tapasztalat számítana. A kettő azonban ellentmond egymásnak, ezért önkényesen (jó- és rosszhiszemű megoldásokat eredményezve) is alkalmazható. Taggá válhat-e például „szakmai tapasztalat” címén annak a kormányszolgálatban álló internetes portálnak a főszerkesztője, aki nem rendelkezik diplomával? Ki lehet-e rekeszteni egy ellenzéki lapnál dolgozó, tehetséges (nota bene, diplomás), ám kenyerét csupán egy éve újságíróként megkereső kollégát?

Az ötlet apostolának számító Szöllősi György, a Nemzeti Sport főszerkesztője, a Magyar Sportújságíró-szövetség elnöke érdekesen reagált a leendő kamarát érintő bírálatokra. Közlésének egyik fontos eleme az volt, hogy a kérdés „most nem aktuális”. Hogy a „most” alatt mit értett, az nem egészen világos, hiszen azt is elmondta, hogy ugyanakkor (másik fontos elem) „foglalkoznak az üggyel”.

Az esetleges csúcsszerv (amelynek kebelén belül lenni nyilván számtalan előnnyel, anyagi könnyebbséggel járna) életre hívását csak az újságíró-társadalom egységes szolidaritása akadályozhatná meg. Ennek azonban, csak a közelebbi történelmi példákat alapul véve, valószínűleg nincs különösebb realitása. 1939-ben a zsidó munkatársak kirekesztését nagyobb tiltakozások nélkül (olykor egyéni kompromisszumok megkötésével) simán végre lehetett hajtani. Ne felejtsük el azt sem, hogy 1944-ben éppen a sajtókamara feje, Kolosváry-Borcsa Mihály nyírta ki kormánybiztosi minőségében a németellenes újságokat a szélsőjobboldali kollégák lelkendezése közben. Egy évvel később, egészen más politikai helyzetben, szintén újságírók közreműködésével szorították másodrendű szerepbe a polgári és egyházi orgánumokat. 1949-ben a magyar sajtó bolsevik gleichschaltolásában (erőszakos egyformává tétel) megint csak alaposan közreműködtek a (kommunista) zsurnaliszták, akik ettől kezdve hivatalos ellenőrként figyelték pártonkívüli kollégáik esetleg gyanúra okot adó tevékenységét. Már azokét persze, akik a pályán maradhattak, hiszen számos tollforgatót szorítottak ki akkoriban a sajtó világából. 1956 után szintén újságírókból álló igazolóbizottságok tessékelték ki a szerkesztőségekből a „kompromittálódott” újságírókat.

Változott-e valami a rendszerváltozás óta? A mélyben biztosan nem. 2004-ben a Népszabadság látványosan nem vállalt szolidaritást (ellentétben a többi napilappal) a megszűnés szélére sodródott balliberális Magyar Hírlappal. Amikor pedig a Népszabadságot számolta fel a hatalom, a kormánysajtó egy része kezdett lelkes ünneplésbe. A helyzet 2010 óta folyamatosan romlik (egyre inkább az „élni kell” szavát, a félelem parancsát követve) a szolidaritás reményét illetően. Hogy „karámba terelés” esetén közös tiltakozást és fellépést elvárni illúzió, azt nyilván pontosan tudják a terelők. Hiszen ők is újságírók.