Kerekes Miklóssal, Ajak Guriga becenevű polgármesterével senki nem foglalkozik a helyi vasútállomáson. Bezzeg Didivel, Erikával és Csokyval: akárkik is ők, a nevüket többször is kiírták a váróterem téglafalára, többnyire kis szívecskék közé. Kerekes Miklósnak máshova írták fel a Szabolcs-szerte közismert becenevét: a polgármester tanyájának falára például. Aztán felfújták a városháza oldalára, kétszer is. Majd jöttek a firkálók újra, és az Ajak közelében található közlekedési táblákon hagytak nyomot. Lakatlan házakra, majd a Kerekesék Tüzép-telepét jelző hirdetésre graffitizták oda, hogy „Guriga rabló”. A felirat mindenhol ugyanaz, szívecskét nem rajzoltak mellé sehol.
– Nem járok én arra – mondja nekünk halkan, bajsza alól egy kucsmás férfi. Kurta magyarázatot is fűz hozzá: Juhász vagyok. Szavak nélkül is értjük, hogy kisebb gondja is nagyobb az ajaki firkálóknál: épp enni visz az állatainak.
– Miért írhatták ki? – kérdezzük.
– Hát én azt nem tudom. Már öt éve itt vagyok, de kétszer ha láttam.
– A polgármestert?
– Igen, őt. Egyszer tavaly itt volt, a réten. Körbenézett, hogy mi újság. Mondta is, hogy ő a Guriga. Így mutatkozott be, komolyan. Még egy sört is adott. Nekem semmi bajom vele.
– Ki írhatta ki a rablós feliratokat?
– Hát az biztos, hogy nem a jóakarója.
– És rosszakarója van?
– Szerintem van. Lehet a földek miatt. Megveszi mindenkitől. Meg bérel is.
És ha már földügyek. Hogy a juhász háta mögött tébláboló juhok bontották-e le a kerítést, vagy már korábban is ott tátongott rajta egy jókora lyuk, azt nem tudjuk, de a jószágok kétharmada már a kukoricásban van. A juhász kutyái felé fordul, és valamiféle nyögésből, füttyből, felkiáltásból összegyúrt hanggal utasítja őket. A két kutya fél perc alatt megelőzi az esetleges birtokháborítási vitát. Közel sem akkora elánnal, ahogy a kutyák, de terelni kezdünk mi is. Vissza a politikára, jó- és rosszakarókra.
– Rosszakarói lennének? Hát olyan sokan szavaztak rá.
– Hát igen, de azt mondják, külföldről.
– Honnan? Erdélyből vagy Kárpátaljáról?
– Innen is, onnan is. Azt mondják.
– És erről mit mondanak?
Átnyújtunk a juhásznak egy levelet, ami közel kétszáz ötven ajaki háztartásba jutott el, nagyjából a falfirkákkal egy időben. Egy nem létező szociális alapítvány arra buzdítja a kisváros lakóit, hogy menjenek be a település polgármesteri hivatalába, és kérjenek negyvenegyezer-hatszázhúsz forintot, mert a Social Amnesty Foundation Hungary ezt hosszas jogi úton kiperelte. A levélben szerepel az is, hogy a „szociális település-felzárkóztatási program” keretében elnyert összeg étkezésre és szociális tűzifára is elszámolható lett volna, de mivel ez elmaradt – legalábbis az ismeretlen szerző szerint –, ezért Ajak város polgármesterét 134 rendbeli költségvetési csalással gyanúsítja, mivel „saját célra fizette ki a támogatási összeget”.
A Social Amnesty Foundation Hungary nem létezik. A levél fejlécén szereplő budapesti cím sem valós: eleve nincs 1004-es fővárosi irányítószám, és nincs Péterfy út sem. Péterfy Sándor utca van csak a hetedik kerületben, de 43. szám alatt található társasházban nyoma sincs annak, hogy hogy itt bármilyen alapítvány működne, vagy működött volna a közelmúltban. Az Ajakon kivitt küldeményt az alapítvány elnöke, bizonyos Petrovánszki József András jegyzi. Ő végre egy létező személy, az Ajaktól mindössze 14 kilométerre lévő Gyulaháza körzeti megbízottja. Amikor azonban megkerestük a főtörzszászlóst, vagy bontotta a vonalat, vagy lemerült a telefonja, mindenesetre a hívás megszakadt, és nem tudtuk visszahívni sem a rendőrt, mert ki volt kapcsolva.
A levél alján található egy QR-kód is, azt leolvasva legalább végre egyértelművé válik, hogy a levélírót – akárki legyen is ő – nem a szociális érzékenység vezérli: az szerepel ott ugyanis, ékes latinsággal, hogy alea iacta est. Azaz a kocka el van vetve.
– Hát én megmondom őszintén, hogy én most nem gondolok semmit. Különben is, most dolgozom, és munkaidőben nem mondhatok semmit – halljuk az egyik helyi kisboltban. Mind az eladó, mind a vevők szeme csillogásából látni, hogy bizony téma itt a „gurigázás”.
– Visszajöjjünk munkaidő után?
– Vannak tőlem illetékesebbek. A polgármesteri hivatal, az iskola, az óvoda, a járókelők az úton.
– De hát önök is látták a feliratokat, nem?
– Láttuk, de már le vannak meszelve. Mindig lemeszelik őket.
– Mi lehet az oka a firkálásnak? – kérdezzük a boltost, de vevője, egy idős néni felel. Válasza tulajdonképpen egyetlen nagy, mondattá formált sóhaj.
– Mi nem vagyunk abban a körben, aki tudná, hogy mi zajlik. Ezt csak az tudja, aki a körben benne van.
Aztán a boltos veszi vissza a szót, hogy kis szüneteket tartva elmondja a következőket.
– Mindenki hallgat, nem tudják, ki volt. Vagy legalábbis azt mondják, hogy nem tudják. Éntőlem el sem vett, adni sem adott. Nem foglalkozom vele. Most hogy a közmunkások mit gondolnak róla, akik kértek tőle fát
Mielőtt bármi konkrétat mondana a kamulevélben is szereplő szociális tűzifáról, magába fojtja a szót egy nagy alapigazsággal: „Két ember között sem lehet igazságot tenni.” Hát, tényleg nem, de azért kérdezünk még.
– Volt probléma Ajakon a szociális tűzifából?
– Hallani, hogy valakinek túl vizes, másnak meg túl kevés jutott.
Sipos Sándor sem tudja, ki firkált Ajakon, de szeretné megrázni az illető kezét annak ellenére, hogy elítéli a rongálásnak ezt a fajtáját. Ő az első – és az egyetlen – ember Ajakon, aki kimondja, hogy egyetért a feliratok tartalmával. Apósa erdejében ugyanis útkarbantartásra hivatkozva közmunkásokkal kivágatta az önkormányzat a fákat, tanúvallomások szerint személyesen Kerekes Miklós utasítására. A polgármester akkor is megjelent, amikor Sipos Sándor rendőröket hívott a helyszínre, ahol jelentőségteljesen a következőket mondta: 10 éve polgármester, négy gyermeke van és három diplomája, majd egy pályázatra hivatkozott, hogy miért kell kivágni a fákat. A rendőrök Sipos Sándor véleménye szerint gyenge nyomozati munkát végeztek – ezt onnan tudja, hogy korábban maga is egyenruhás volt, tudja tehát, milyen egy nyomozás. A bűnügyi ügyiratban később pedig az szerepelt, hogy azért vágták ki a fákat, mert a kanyarodó utat követték, amivel csak az a baj, hogy a szóban forgó út egyenes. A térképen is, és a valóságban is.
Sipos Sándor a jegyzőhöz fordult, megkérdezte, hogy milyen földmérés alapján történt meg a tereprendezés. Választ nem kapott, helyette abszurd módon utólag jöttek ki a földmérők, hogy rögzítsék az adatokat. Sipos Sándornak lényegesen kevesebb fa után fizetett volna kártérítést az önkormányzat, mint amennyit kitermelt az apósa erdejéből, ezt nem fogadta el, és bíróságra is viszi az ügyet. Időközben építési törmelék „jelent meg” az erdőben, Sipos állítja, hogy az önkormányzat hordatta oda, valamint mutatott fotókat is, hogy ugyanakkora kivágott akácágak állnak halomban az ajaki önkormányzat udvarán, mint amekkorák az apósa erdejéből eltűntek. Kerekes tagadta mindezt kérdésünkre, és perrel is megfenyegette Sipost valótlanságok terjesztése miatt. A polgármester szerint az egykori rendőr „valamiért ügyet szeretne generálni”.
Sipos Sándor egyébként nem tudja, ki festette fel a feliratokat, állítja, hogy nem ő, és a Gurigát kellemetlen helyzetbe hozó levél mögött sem ő áll. Gyanúja szerint maga a polgármester rablózza le magát úgy hatvannaponként – ennyi a nyomozati szakasz, és körülbelül ennyi időnként jönnek az újabb feliratok –, mivel „a negatív reklám is reklám”.
– Így is megrázná a kezét a tettesnek? – kérdezzük.
– Persze, hiszen igazat írt.
A város közepén álló egészségügyi centrum mellett, a felújítást jelző, Új Széchenyi-programos tábla árnyékában kérdezősködünk tovább két asszonytól.
– Ja, a negyvenezres? Sokan kaptak, nagyon sokan. A mi utcánknak a fele. De mi nem. Voltak is, akik a feljöttek ide a hivatalba, pedig a postás már akkor mondta, hogy kamu az egész.
– Nagy segítség lett volna a negyvenezer forint?
– Hát hogyne! Most mondjam azt, hogy főleg kisebbségiek meg közmunkások kaptak? Őszintén, ki ne örülne ennyi pénznek?
Érezzük a kérdés költői voltát, úgyhogy megválaszolatlanul is hagyjuk. Rátérünk a graffitikra.
– És vajon miért rablózták le a polgármestert?
– Hát most – befejezetlenül marad a mondat, hacsak a zavart nevetgélést nem vesszük lezárásnak. Be kell érnünk egy szolid biccentéssel.
– Én megmondom őszintén, csak jót tudnék mondani róla. Amikor meghalt a férjem, a polgármester volt az első, aki belépett a házamba, hogy megkérdezze, mit segíthet. Mi azt találgatjuk, hogy nem ajaki lehet, aki ezt csinálja.
– Van esetleg tippjük is, hogy ki a tettes?
– Hát figyeljen ide, én éjszaka alszom. De most megint van egy felirat.
Nem messze tőlük üldögél egy közmunkás. Csak rázza a fejét a levél láttán, de a feliratokról sem szívesen beszél.
– Az az igazság, hogy mi nem nagyon nézegetjük ezeket a feliratokat. Sózni voltunk – ahhoz pedig lefele kell nézni, tesszük hozzá magunkban. Megpróbálkozunk mi is a jégtöréssel.
– És mit gondol a tartalmukról?
– Ez egy undorító ember – elkerekedik a szemünk. Közmunkások nem szokták így szidni a településvezetőket. De másról van szó, és már akkor tudjuk mire gondolt, amikor ikszet formáz az alkarjaiból, és úgy néz fel ránk, hogy szikrákat szór a szeme.
– Mármint aki kiírja ezeket. Bilincsbe vele! Egyrészről ez rongálás, másrészről becsületsértés. Nem is józan az az illető szerintem, tele lehet nyomva kábítószerrel, úgy írja ki ezeket. Mindig akkor kerülnek ki, amikor van valami fesztivál vagy disznóvágás a városban.
Értünk mindent, de azért mi nem fognánk az ajaki pálinkára a jelenséget. Kérdezősködnénk tovább, de nem kell megszólalnunk. Csupán ki kell várnunk egy kurta sóhajtást.
– Alaptalan ez az egész, a polgármester jó ember, mindig segít, a várost is mindig megvédi.
– Mitől?
– Hát bármitől. Most nem jut eszembe semmi konkrétum.
A Mező utca környékén csend fogad, és egy magára maradt, betört ablakú telefonfülke. Monoton kattogásra leszünk figyelmesek, egy közeli ház udvarán épp biciklit pumpál a férj, nagyon elszánt. Feleségét kérdezzük addig a lerablózott polgármesterről.
– Csak helyi lehetett. Egyértelmű.
– Na de miért rabló?
– Erre muszáj válaszolni? – mondja kis csend után. Sokatmondón felnevet, úgy folytatja.
– Hát én nem tudom, hogy mennek itt a dolgok – mondja somolyogva, kezét a szája elé téve.
Hallgatjuk kicsit, ahogy telik a kerék levegővel.
– Mondják, hogy sok földje van Ajak környékén.
– Persze. Meg ahogy bejöttek, ott van egy Tüzép. Az is az övé. Van mellette egy benzinkút, azt hiszem, az is. És a busz, amivel viszik a gyerekeket színházba például, talán még az is.
Vendéglátóink első körben kapták meg a szociális kamulevelet.
– Nagy segítség lenne errefelé a negyvenezer forint?
– Hát a Mező utcában az, persze. Ott sokaknál nincs víz vagy gáz, ott biztos jól jött volna sokaknak. Majd ha végigmennek, már úgy értem, ha végig mernek rajta menni, meglátják.
– Veszélyes környék?
– Hát, heti egyszer-kétszer jön ki a rendőr. Egyébként semmi extra.
A Mező utca romos házai és dombbá zsugorodott vályogportái között több kóbor macskával találkozunk, mint rászorulóval vagy a lehetséges garázdát kergető rendőrrel. Úgyhogy egyáltalán nem jelent nagy kihívást sétálgatni errefelé. Egy süllyedőben lévő nyári konyha mellett találunk egy férfit, aki kerítésére támaszkodva mesél nekünk.
– Nem tudom, mire jó ez. A hivatal falára kétszer is felírták.
– Mit gondol, helyi volt?
– Hát csak helyi lehetett, hogyha ismeri Gurigát. Lehet, hogy le akarják járatni – mondja göcögve.
– Miért?
– Mert jön a választás. Utána majd abbamarad ez az egész. De lehet, hogy megfogják előbb a firkálókat, mert van ám nyomravezetői díj is.
A süllyedő nyári konyha és a gazzal benőtt romok mellől a fotocellás ajtajú ajaki városházára megyünk. Az utcára néző fal közepén világos csík éktelenkedik, a G betű formáját még így is ki lehet venni. Kerekes Miklós kezében a negyvenegyezres levél és az ügyben tett feljelentés másolatával érkezik, nagy lendülettel. Beszélgetésünk elején közli, hogy öt perce van, és hogy felveszi telefonjával az interjút. Magabiztosság árad még abból is, ahogy a rögzítő gombot megnyomja.
– Nem gyártok hipotéziseket, az a hatóságok dolga – mondja, majd többször is elismétli, hogy nem aggódik a rendszeresen felbukkanó, már-már menetrendszerű rablózás miatt, mert „helyiek a szemüknek hisznek”. Amikor a földügyekről vagy a „külhoni bejelentkezőkről” kérdezzük, simán közli, hogy ezek alaptalan vádak. Ahogy a rablózás is. Úgyhogy azokat a firkákat, amik közterületen vannak, nem is távolítják el. A polgármester rengeteg biztatást kap az ajakiaktól, és szerinte úgyis a helyi ellenzéket minősíti ez a firkálás.
– És amikor ellenzéki plakátokat firkálnak össze, az kit minősít?
– Ajakon ilyen nem történik, és én csak helyi ügyekkel foglalkozom – zárja rövidre Kerekes Miklós. Elárulja még, hogy a választások után két-, de az is lehet, hogy háromhavi fizetését felajánlja majd a nyomravezetőnek. Merthogy – teszi hozzá sejtelmesen – az árulást szeretik az emberek, de az árulót nem. Beszélgetésünk csúcspontja mégis az, amikor asszisztense behoz egy Nyíregyházán készült fotót. A képen lakópark látható, egyik épületének homlokzatán felirat. A miniszterelnök neve szerepel ott, meg egy jelző, amit még a lapunkat is magában foglaló médiaportfólió tulajdonosa használt először nagy nyilvánosság előtt.
A negyvenezres levelet is egy hetyke legyintéssel intézi el, mondván, „nem az entellektüelek kaptak belőle”, és csak heten-nyolcan jöttek reklamálni. Kerekes Miklós blazírtan fogadta a QR-kód megfejtését is: állítólag tőlünk hallotta először, hogy a négyzetben a Julius Caesarnak tulajdonított híres mondást rejtették el. Mielőtt besuhant volna mögöttünk az ajaki önkormányzat fotocellás ajtaja, Kerekes Miklós még egy széles mosoly kíséretében rákérdez, adhat-e nekünk egy kis mangalicát.
A továbbra is igen csendes, de fejlődő Ajakon még az egyik kis utcában, egy takaros lovas tanya mellett is találunk egy győztes pályázatról tanúskodó táblát. Az utcát borító sárban és hóban egy Simson küzd bőgve. Felénk tart.
– Hát, szégyen. Már aki írta, arra nézve – mondja az elhallgató motor gazdája.
– Nincs alapja? – kérdezzük, őszintén szólva már inkább megszokásból, mert sejtjük a választ.
– Miért lenne? Vannak hülye emberek. Sajnos – igen, valami ilyesmire számítottunk.
– De akkor mégis miért írták ki?
– Biztos irigykednek rá, mert nem rabolt ő semmit.
– Pedig emlegettek a falubeliek földügyeket.
A kurta és könnyen kikövetkeztethető válasznál sokkal érdekesebb a fagyott sárgöröngyökben álló motor tulajdonosának koordinált váll- és fejrándítása és felhúzott ajka.
– Ja, azok vannak, igen.
Kétszer kell berúgnia a Simsont, mire kipörög a kerék a fagyott sárgöröngyökön, majd felbőg ismét a gép, és eltűnik a gazdájával együtt. Pár másodperc kell csupán, hogy megfejtsük a mozdulatsort.
„Alusznak némán a faluk, / Multat álmodván dideregve / S a köd-bozótból kirohan / Ordas, bölény s nagymérgü medve.”
Vészjóslónak hathat, hogy egy ilyen sikeres településen ilyen borongós gondolatok jutnak eszünkbe, úgyhogy azzal nyugtatjuk magunkat, hogy valószínűleg csak a lovastanya vagy az NDK acélparipa miatt ugrott be Ady eltévedt lovasa.
Mindenesetre egyelőre a rejtélyes firkáló és a titokzatos levelező személye is a költemény által emlegetett ködgubában marad.
