A nagyzolás teszi tönkre a külföldön dolgozó románok életét

Szegények Párizsban, extravagánsak otthon – Petruț Călinescu fotósorozata a Nyugat-Európában dolgozó román munkavállalók kettős életéről.

Évekig tartó munkával döbbenetes fotó- és videóriportot készített segítőjével egy romániai fényképész. Petruț Călinescu 2010-ben kezdte járni az ország északkeleti vidékét: az Avas hegység mentén lévő falvakat, majd máramarosi és beszterce-naszódi településeket. Később Párizsba is elutazott párszor, hogy megnézze, hogyan élnek azok az emberek, akik keservesen megkeresett eurójukat hazaküldve hatalmas házakat építenek szülőfalujukban. Érdekes módon ott volt nehezebb dolga; míg Romániában büszkén nyitottak ajtót neki, megmutatva az épülő vagy már befejezett házakat, Franciaországban már nem voltak ilyen készségesek a riportalanyok.

– Hatalmas a szakadék aközött, ahogy ott élnek és amit otthon megmutatnak magukról – mesélte lapunknak a fotóriporter. – Kettős élet jellemző rájuk: szerények Párizsban és extravagánsak otthon. Kint egy aranyszabályt tartanak be: soha ne költs annyit, amennyit aznap megkerestél, mert csak így tudsz spórolni! Ezért nem fogadtak szívesen, mert életük ezen oldalát nem akarják megmutatni a világnak, csak azt, amit az ott meghozott áldozatok árán elértek.

A sokéves munka gyümölcse, ötvenöt fotó és egy pár perces videó egy erre a célra létrehozott honlapon (mandriesibeton.ro) érhető el. Nézzük a képeket, és miközben nevetünk és álmélkodunk, összeszorul a szívünk.

Avasújfalu, román nevén Certeze az ország egyik leggazdagabb települése. Néhány éve a román sajtóban megjelent, hogy a nemzeti telefonszolgáltató, a RomTelecom bevételének egy százalékát – a sok nemzetközi hívás miatt, amelyeket a nyugaton dolgozó rokonokkal bonyolítanak az itteniek – innen gyűjti be. Ha végigsétálunk a falun, leesik az állunk a csicsás, túldíszített házak láttán, de hiába csöngetünk be, szinte sehol sincsenek otthon. A legtöbben Franciaországban dolgoznak.

Mint a Cotroș család, amely az év ötvenkét hetéből legalább negyvennyolcat egy marokkóiakkal és románokkal teli bérházban, Párizs külvárosában tölt. Apró lakásukba egzotikus fűszerek illata szűrődik be a szomszédból, ahol afrikai migránsok készítik az ebédet, miközben ők a töltött káposztát melegítik. Tizenhét éve vannak itt, azóta a férfi a feleségét egyetlenegyszer vitte étterembe vacsorázni, amikor házasságuk kerek évfordulóját ünnepelték. Azóta is felemlegeti az asszony, mennyit költöttek ott fölöslegesen. A külföldön dolgozó románok – mondják nevetve – szalonnával és pálinkával enyhítik a hullámokban rájuk törő honvágyat.

Bár ugyanebben a bérházban lakik a családfő testvére, nagyobbik fia családostul, sógora és egyéb rokonai, mégsem érzik magukat otthon. Pedig hétvégeken összegyűlik a család, havasi mulatóst hallgatnak és az apró konyhában néha még miccset is sütnek. Tavaly karácsonykor sem mentek haza. Disznót vágtak az udvaron, kolbászt töltöttek, és a közelben nyílt román boltnak köszönhetően, ahol mindent be tudtak szerezni, hazai alapanyagokból készült az ünnepi ennivaló.

A fotós azt mondja, az exodus még nem állt le, pedig már minden hatodik román állampolgár külföldön él.

– Amíg nincs esélyük itthon, az emberek el fognak menni. Nincsenek olyan munkahelyek, ahol a normális élethez méltó bért lehetne keresni, és ahogy a mostani kormányt nézem, ilyenek a közeli jövőben sem lesznek. Az emberek azért mennek külföldre, mert ez az egyetlen esélyük, ha el akarják tartani a családjukat. Sokan azt mondták nekünk, már akkor is hazajönnének, ha csak a felét meg tudnák keresni annak, amit külföldön kapnak.

A külföldi munkavállalás úgy terjedt, mint a vírus: először a család legbátrabbja, jellemzően egy nőtlen fiatal indult el szerencsét próbálni. Ahol jó helyet talált, megállapodott, és hívta maga után a rokonait. Nem túlzás, hogy egész falvak indultak útra: Moldvában van olyan település, amelyből annyian elmentek (és mind ugyanoda), hogy az ortodox papjuk is kénytelen volt a hívei után menni.

Dana Ciocan, Cotroșék nagyobbik lánya szülők nélkül nőtt fel: míg apja és anyja Franciaországban dolgozott, ő két öccsére vigyázott. (A gyerekeket az első időkben nem vitték magukkal a szülők, mert illegális munkavállalóként nem találtak bérleményt, így télen elhagyott házakban, nyáron parkokban, üres telkeken felvert sátrakban aludtak. Románia uniós csatlakozása megoldotta a problémát, immár tudnak lakást bérelni a külvárosokban.)

Dana Ciocant tizenhat évesen hozták ki dolgozni, és először az édesanyjával járt el házakhoz takarítani, hogy ellesse a fortélyokat. A csapokkal és furcsa szerkezetekkel teli fürdőszobákban nagyon félt, a tisztítószerektől pedig hányt; otthon még a kert végében lévő pottyantós vécére járt, és lavórban mosakodott, így új volt neki minden. Most már nagy becsben tartott takarítónő, aki akár havi 2500 eurót is meg tud keresni. Ahogy az apjától megtanulta, ötszázból él, kétezret félretesz, hogy egyszer neki is nagy háza legyen Avasújfaluban.

Cotroșék már megengedhetik maguknak, hogy saját (bár nem túl nagy) lakást béreljenek, de sokan csak ágyat birtokolnak egy szobában, ahol öten-hatan alszanak éjjelente. De ez nem fontos, mondják, hiszen a lényeg az, hogy minél több pénzt tudjanak spórolni. Amit aztán hazaküldenek, hogy műanyag ajtókba, oroszlános kapubejárókba, bádogtetős házakba fektessék. Az otthoni építkezés munkavezetője legtöbbször az otthon maradt nagyapa.

Megkérdezem Petruț Călinescut: vajon az otthon maradt öregek hogy viselik ezt a helyzetet? Elhagyottnak és magányosnak érzik magukat?

– Furcsa módon nem gondolják azt, hogy a gyerekek és az unokák elhagyták őket. Közös siker, ha minél nagyobb ház épül, ezért természetesnek tartják az áldozatot. Mindenki beleteszi a magáét; az idősek adják a telket – sokszor azon az áron, hogy le kell bontaniuk azt a házat, amelyikben leélték az életüket –, ők vezetik az építkezést, kezelik a hazaküldött pénzt.

Az avasiak többségükben építkezésen dolgoznak, és Párizs környékén jó hírnevet szereztek maguknak. Kitermelték a maguk elitjét is: aki élelmes volt – és hamar megtanulta a nyelvet, illetve rendben voltak a papírjai –, saját építkezési vállalkozást hozott létre, amelyben a falubelieket alkalmazta. Sikertörténet is van: egy Petre nevű férfi immár Ferrarival jár haza, megmutatva az otthon maradtaknak, hogy neki bejött az élet. Futballpályát, vendéglőt épít otthon, és természetesen neki van a legnagyobb háza, csillogó üvegfalakkal és olyan tetőtéri terasszal, amelyik rakétakilövőre hasonlít. Mások nem ilyen szerencsések, és mivel kint is románok között dolgoznak, a nyelvet sem tanulják meg. Az egyik munkás például teában megitta a szemgyulladására kapott cseppeket, mert nem értette a francia orvos utasításait.

Pop Toader azt mesélte, hogy 1997 telén egyszerre hetvenedmagával ment el a Szatmár megyei Tartolc nevű falujából. Festő-mázolóként dolgozik Párizsban, és máig beleborzong, ha arról beszél, hogyan csempészték át őket egy kamionban a határokon. Január volt, amikor állva bezsúfolódtak a teherautóba, és attól tartottak, hogy meg fognak fagyni. Más történt: mivel hamar elfogyott az oxigén, szinte megfulladtak. „Egy szomszéd felállt a nyakamba, ketten tartották, és a bicskájával lyukat vágott a tetőbe, így tudtuk túlélni” – olvasható a vallomása az oldalon. Az avasiak egyébként meglehetősen kreatívnak bizonyultak Párizsban: amikor még nem tudtak legálisan dolgozni, gyakorlatilag monopolizálták a helyi hajléktalanújság terjesztését, jól jövedelmező vállalkozássá alakítva az otthontalanokat megsegítő lapot. A kilencvenes években naponta akár ötven eurót is meg tudtak keresni ezzel, így volt mit hazaküldeni.

Jogos a kérdés: miért kell hatalmas házat felhúzni otthon, ha alig laknak benne? Egy Párizsban élő fiatal ezt a „beton átkaként” emlegeti, olyan örökségként, amellyel ugyan nem ért egyet, de nem vonhatja ki magát alóla. A faluban generációkkal korábban elindult egy vetélkedés, és ezalól senki sem vonhatja ki magát. Ráadásul a hazaküldött pénz visszafordíthatatlanul megváltoztatta a falu képét; a hatalmas palotáknak semmi közük a régi parasztházakhoz, amelyeket tulajdonképpen már szégyellnek a tulajdonosaik. Pedig ezen a vidéken voltak azok a fagerendás régi házak, amelyek arról voltak híresek, hogy egyetlen szeg sincs bennük. Ma már ez nem érték, így nem kell megőrizni. Helyüket átvette a beton, a rozsdamentes fémlemez, az üveg és a műanyag. Néhány építkezésen egészen abszurd módon köszön vissza a múlt: a munkások a régi ház homlokzatából megmaradt festett léccel keverik a betont. 

Egy helyi mondás azt tartja, az avasi ember, ha hazatér külföldről, nem megpihen, hanem szétveri a házat. Ráhúz egy emeletet, hozzáépít egy nyári konyhát, kicseréli az ablakokat, attól függően, éppen mi a divat arrafelé. A kovácsoltvas korlát már a múlté, most a rozsdamentes acél dívik, a csempe annál jobb, minél többe kerül, és a részletekre is figyelni kell: a nagy háznak nem lehet kicsi erkélye. Meg kell mutatni a pénzt, ez a külföldön elért eredmény egyetlen fokmérője.

Egy Irina Solomeș nevű hölgy, aki előbb hajléktalanújságot árult Párizsban, most pedig háznál takarít, arról beszélt, hogy otthon mindenki tőle lesi el, milyen a menő konyha és nappali. Márpedig ő párizsi háztartásokból hozza az ötleteket. Egyik évben a függönyöket cseréli újra, aztán a bútort, majd az étkészletet. Ami már több mint hároméves, az nem jó, azt szégyelli. Most épp rokokó garnitúrára gyűjt, kétszáz eurót sem sajnál egy hokedliért. Igaz, évente alig egy hónapot használja a lakását, a többi időt bérleményben tölti Franciaországban.

Megkérdezem a fotóst, találkozott-e olyan emberrel, aki hazatelepült Franciaországból.

Kevesen vannak, válaszolja, csak azok, akiknek nem jöttek be a számításaik külföldön. Nem érezték jól magukat ott, vagy haza kellett jönniük a beteg szüleiket ápolni. Akadnak néhányan, akik azt tervezgették, hogy a megkeresett pénzből otthon indítanak vállalkozást, de nem számolnak azzal, hogy a szülőfaluból szinte mindenki elköltözött, így nem lesznek klienseik. Egyébként általában mindenki haza akar költözni, de aztán máshogy alakul az élet; a gyerekek ott végzik az iskolát, azt a nyelvet tanulják meg jobban, ott keresnek munkát, így az ideiglenesre tervezett kint tartózkodásból életre szóló út lesz.

Az év nagy részében üresen tátonganak a hatalmas házak, de augusztusban felpezsdül az élet, mert a nyári szabadságok idején mindenki hazajön. Ilyenkor két hét alatt akár negyven lakodalom is lehet a faluban: a fiatal pár gyönyörű avasi népviseletbe öltözik, de egy nyitott sportkocsival mennek a templomba úgy, hogy az autó karosszériájára kell kiülniük, mert a nagy szoknya nem fér el az utastérben. Az igazán menőknél ilyenkor az Eiffel-tornyot mintázó üvegekben van a köményes pálinka, és a prímás vonójába nem illik ötveneurósnál kisebb bankjegyet belehúzni. Egy lakodalom ötvenezer euróba, vagyis akár tizenötmillió forintba is belekerülhet, de ha minden meghívott eljön, ennek a duplájára is felmehet a számla. A lakodalom errefelé ugyanis egyfajta kölcsönkassza: számontartják, ki kinek a lagziján vett részt, és mennyit adott, hogy aztán a pár is elmenjen (és ugyanannyit adjon), amikor a másik családból esküszik valaki. Mivel már nincs, aki otthon főzzön, a menüt erre specializálódott cégek viszik, gyakran a szerkezetkész házban terítik meg az asztalokat, miután az építkezés helyszínét gondosan kitakarították. A lakodalmakban egymás után ugyanazt a menüt eszik nagyjából ugyanazok a vendégek, halálosan fáradtan; kicsi a falu, mindenki ismer mindenkit, és két hét alatt kell lebonyolítani az egész évre tervezett egybekeléseket, mert most vannak itthon az érintettek. A lakodalom egyben tökéletes alkalom arra is, hogy megmutassák, mijük van: Párizsban soha nem viselt órák, ékszerek, ruha- és frizuraköltemények vonulnak fel a falu sáros utcáin. Avasfelsőfaluban történt meg, hogy a helyi fodrász elájult nyáron a túlterheltség miatt, és a vendégei – akik hónapokkal előtte még külföldről foglaltak időpontot nála – a szalonban várták meg, míg a körzeti orvostól immár saját lábán visszajött dolgozni. Még egy furcsa dolog: amióta külföldön dolgoznak a menyasszonyok, az avasi tradicionális népviseleten megjelentek a Swarovski-kristályok. Nagy keletje van annak, aki még el tudja készíteni a különleges menyasszonyi kontyot. Maria Veletean, aki maga is házvezetőnőként dolgozik Párizsban, augusztusban hazamegy, hogy egyetlen hónap alatt kilencezer eurót keressen a menyasszonyok frizurájának elkészítésével. Minden szeptemberben hullafáradtan megy vissza Franciaországba dolgozni.

Megkérdezem Petruț Călinescut, mennyire egyedi ez a jelenség Romániában. A fotós azt mondja, három tájegységet vizsgált meg: az Avas vidékét, Máramarost és Bukovinát, és ez a sorrend akkor is, amikor azt nézzük, honnan mentek el a legtöbben. Egyébként az ország minden vidékéről telepedtek külföldre, de nem ennyire szervezetten. Avason van olyan család, amelynek minden tagja kiköltözött, a legkisebb unokától a legidősebb nagypapáig. Így tudják egymást segíteni, az idősek vigyáznak a kisebb gyerekekre, míg a szülők dolgoznak. Az ország többi részére inkább az a jellemző, hogy a családból egy-két ember megy el, és küldi a pénzt az otthon maradottaknak. Ezt viszont ők felélik, így nem épülnek betonmonstrumok más környékeken.

Bár nem sokan, de még mindig vannak avasiak, akik a Párizs melletti erdőkben laknak. Ideiglenes táborokban, folyó víz, villany nélkül, és onnan járnak be dolgozni az építőtelepekre. Kétezer-ötszáz euró körül keresnek egy hónapban, és minél kevesebbet költenek, annál többet tudnak félretenni. Már vannak olyanok is – és számuk egyre nő –, akik lakást vagy házat vesznek Franciaországban. A honlapon megemlítenek egy családot, amely egymillió eurót tudott összegyűjteni, és házat épített egy külvárosi telken Párizsban.

Szomorú érzés a fotókat böngészni. Szétszakadt életeket látunk a sokszor félkész falak között. Otthagyott öregeket és fiatalokat, akik azért dolgoznak, hogy fenn tudják tartani azt, amit fölösleges büszkeségből felépítettek. Feláldozzák az életüket és a múltjukat; a gyönyörű parasztházak eltűntek, helyüket átvették az eklektikus betonszörnyek. A fotós azt mondja, hiába kereste, egyetlen olyan családot sem talált, amelyik végleg hazaköltözött volna a vadonatúj, hatalmas házába, inkább tovább izzadnak a külföldi építőtelepeken.

Van egy nagyszerű kép a kollekcióban: cicomás bútorokkal teli hatalmas teremben az asztalra borulva unatkozik egy kövérkés gyerek Avasújfaluban. A nyolcéves Jessica azért nem tud mit kezdeni magával, mert senkit sem ismer a településen, hiszen Franciaországban nőtt fel, ott élnek a barátai. Neki a saját szülőföldje immár végérvényesen néhány halálosan unalmas hetet jelent a nagyinál.