– Ha van jobb dolga, akkor nehogy eljöjjön könyvbemutatóra! – mondja Sallai Róbert Benedek, az LMP parlamenti képviselője, amikor telefonon jelzem neki, hogy a most megjelenő könyvéről szeretnék neki feltenni pár kérdést. Sallai a 2014 után megalakuló LMP-frakció egyik legérdekesebb, egyben legszórakoztatóbb tagja volt, aki egy baloldalinak tartott párt képviselőjeként nem átallott rendszeresen bocskait húzni; de öltöztette szűrbe Schiffer Andrást, vagy éppen borított egy kamionnyi trágyát a hivatal elé, ha azt tartotta helyénvalónak.
A gazdálkodóból lett képviselő mindemellett az interneten is dokumentálta a tevékenységét: Facebook-oldalán folyamatosan hírt adott a képviselőlét legkisebb mozzanatairól is. Ezzel a szintén LMP-s, a parlamenttől 2014-ben visszavonuló Vágó Gábor után ő lett a második olyan képviselő, akin keresztül a választópolgárok közvetlenül beleláthattak az Országgyűlés munkájának mindennapjaiba. Ezeket a bejegyzéseket gyűjtötte össze és szerkesztette most egy kötetbe Egy kezdő képviselő naplója – Közéleti rémtörténetek címmel a Kossuth Kiadó, és ennek a könyvnek a bemutatójáról próbált miket lebeszélni Sallai. Sikertelenül, mert elmentünk rá.
– Volt olyan, hogy én is úgy éreztem, hogy csak profin játssza a kezdőt – mondta Schiffer András a könyv bemutatóján. Az LMP volt frakcióvezetője egy 2010-es kongresszust idézett fel, amelyen olyan természetesen adta elő magát, hogy végül annak ellenére választották be a választmányba, hogy a budapesti tagok nem igazán szívelték. Schiffer egyébként a könyv előszavában arról emlékezik meg, hogy Sallai parlamenti szűzbeszédében ugyan hadart, de épp olyan természetes volt, mint a civil életben. A képviselő hozzáfűzte: ő nem a parlamentben, hanem birkahodályokban edződött, innen jön a természetesség – éppen úgy beszélt, mint ott szokott.
A könyv jelentős részét a kezdeti, 2014-es bejegyzések teszik ki – ennek a képviselő szerint a kezdeti lelkesedés az oka, illetve az, hogy az elején még kiegyensúlyozott volt a munka. Vidéket kellet járni, egyben kellett tartani az LMP-t. Csak 2016-ban írt arról – így a könyvben is csak később kerül terítékre –, hogy miért lépett ki 2011-ben a pártból, majd lépett később mégis vissza. A kilépés okát a beszélgetés résztvevői csak „Scheiring-incidensnek” nevezték – ezzel arra utalnak, amikor Scheiring Gábor, a később a PM-be távozó frakciótag ködösített a lemondása körül, aztán mégsem mondott le. 2013-ban pedig, a párt szétválása után azért tért vissza Schiffer András hívására, mert úgy látta, hogy a megmaradt csapattal egy irányba megy a párt.
– Azokkal a kollégákkal a legkönnyebb együtt dolgozni, akik önazonosak: pontosan tudják, hogy miért vállalták a politikai szereplést. Olyanokkal, akik teljes természetességgel tudták azt megélni, hogy ők politikusok – mesélte Schiffer András a közös munkáról. Szerinte egyébként nem a hatalom torzítja el a személyiséget, hanem a dicsfény, az, hogy felismerik az embert az utcán. Sallai szerinte ilyen ember: természetesen tudta fogadni ezt a szerepet, nem részegítette meg a dicsfény, és van szuverén véleménye a világról – ebből persze voltak konfliktusok is. Schiffer szerint az ember inkább megvív száz csatát egy ilyen emberrel, minthogy mikrofonállványokkal legyen körülvéve.
– Ami itt le van írva, az a lelkiismeretem. Előfordul, hogy képviselem a pártbéli többség álláspontját a Hír TV-ben, de magamnak nem tudok hazudni. Leírtam a naplóban, ha nem értettem egyet. Az a pár ember, aki olvasta a Facebookom, az tudta – mondta erre Sallai, aki saját bevallása szerint a párt egyik kampánymenedzserétől hallott először a közösségi platformról.
– Az a lehetőség, amit kaptam az LMP-től, az egy ügyről szólt. Az országról szólt. Lokálpatrióta vagyok, a távozásom egyik oka az, hogy nem tudom megszokni a fővárost, nem szeretek és nem szeretnék itt élni. De nekem Túrkeve nem politikai színtér, nekem a Kárpát-medence az – indokolta Sallai, hogy miért nem Túrkevén borított trágyát, amikor arra került a sor. Schiffer szerint azzal nem lehetett megvádolni őket, hogy egy-egy körzetre koncentrálnak – sőt, a volt frakcióvezető szerint nagy tehertétel az országnak, hogy egyes politikusok a saját körzetüknek lobbiznak, főleg ha kormánypártiak vagy miniszterek. Szerinte nem erről szól a parlamenti képviselet: a képviselt helyiek érdekeit az országos politikába kell becsatornázni.
Ami jó nekem vagy a családomnak, az jó vajon az egész nemzetnek? – ez az a kérdés, ami Sallait sokszor foglalkoztatta. Hiszen neki jó lenne a csok, mert négy gyereke van, vagy jó lenne a földprivatizáció, mert szinte ingyen adták. De ezekben az ügyekben azt kell fontolóra venni, hogy jó-e ez mindenkinek. Eléggé igazságos? Mindenki hozzáfér? Schiffer ehhez hozzáfűzve elmesélte, hogy például neki sok devizahitele volt, amikor a végtörlesztésről szavaztak, de nemmel szavazott – mivel a szegényeken ez nem segített –, és utána nem is végtörlesztett. Más, nemmel szavazó ellenzéki képviselők viszont például megtették.
Sallai szerint a könyv minden magyar állampolgár számára tanulságos lehet, főleg azért, mert az ország a rendszerváltás óta nem tanulta meg, hogy mire való az Országgyűlés, mit is csinál pontosan egy országgyűlési képviselő. Ugyanis nem Superman, de nem is valamiféle lobbista, sőt – bár kap ilyen hívásokat – nem az a dolga, hogy a választókerületében az utcán döglötten heverő macskát eltávolíttassa. Az LMP-s képviselő blogbejegyzéseiben éppen az ilyen tévképzeteket akarta eloszlatni azzal, hogy bemutatta a képviselők mindennapi életét, gyakran őszintén rácsodálkozva a képviselői lét és a budapesti élet furcsaságaira.
Sallai egyébként egy éve áprilisban jelentette be, hogy az idei választáson már nem indul képviselőnek. Ez annyiban módosult azóta, hogy egyrészről egyéniben, saját lakóhelyének választókörzetében (Jász-Nagykun-Szolnok 3. evk.) mégis ő lett az LMP-s jelölt, az országos listán pedig a számítások szerint nem befutónak számító tizenkettedik helyet vállalta. Az egyéni indulásról azt mondta lapunknak: mindenképpen szerette volna így támogatni a pártját, hogy mindenhol tudjanak jelöltet állítani; de a maga részéről a legesélyesebb ellenzéki győzelmének örülne. Ez pedig szerinte nem ő, így egyelőre nem is nagyon kampányolt.
Az esélylatolgatások szerint így Sallai képviselői karrierje idén áprilisban véget fog érni, bár azt hozzátette: egy nagyobb létszámú, húszfős frakció munkájában szívesen részt venne. A tíz fő alatti frakció tapasztalatai szerint egy daráló; ráadásul négy év kemény munka után nem igazán látja az eredményét az elvégzett munkának. Ettől függetlenül egyáltalán nem bánta meg, hogy elvállalta a képviselői szerepet négy évvel ezelőtt. Jó élettapasztalat volt számára ugyanis az, hogyan lehet az egyéni érdekeken túllépve nemzetben gondolkodni, olyan ügyeket képviselni, amelyek a nemzet dolgát viszik előre.
A képviselő arról is beszélt, hogy ez a négy év úgy repült el, mintha nem is lett volna. Alig tudott hazajárni, a saját ágyában aludni; gyerekei pedig úgy nőttek fel, hogy alig látta őket. Ő négy évet „beletolt” ebbe a szerepbe, de még négy évet így, ebben a formátumban nem tud elvállalni. Érez ebben egyfajta morális dilemmát, hiszen a nagy formátumú államférfiak akár az életüket is adták a hazáért. Ő rosszabb minőségű ember – mondta Sallai egy kissé elgondolkodva, és ugyan Orbánt leválthatónak gondolja, nem tudja, hogy mit hoz a következő időszak. Elmondta: eddig többször fogadta meg életében, hogy soha többé nem áll ki senkiért, és csak a sajátjaival törődik. Most a gyerekekkel akar lenni, egy új kiskutyát betanítani, a lovakkal foglalkozni. De a jövő bármit hozhat.
