Miért azok keresnek kevesebbet, akik többet dolgoznak?

A norvégok sokkal többet keresnek nálunk, pedig kevesebb időt töltenek munkával. Az okok szerteágazóak.

Végül olyannyira tarthatatlanná vált a helyzet, hogy a múlt évben az elviselhetetlenül hosszú munkaidő kérdése már az elnökválasztási kampányba is begyűrűzött. Mun Dzsein, a májusban megválasztott elnök nemcsak a maximális munkaidő csökkentésére, hanem egy sor más változtatásra is ígéretet tett. A most bejelentett új szabályozás 52 órában maximálja a munkahetet, amely 40 órányi normál munkából és 12 óra túlórából állhat. Amellett, hogy a 18 év alattiaknál az eddigi 40-ről 35 órára csökkentették a heti munkaidőt, az új előírás szűkítette azoknak a foglalkozásoknak a körét is, amelyek mentességet élveznek a korlátozás alól.

Ám Dél-Korea egyáltalán nem kirívó példa, ha az emberek (ön)kizsákmányolásáról van szó. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) 2016-os adatsora alapján az egy dolgozóra jutó éves munkaidő Dél-Koreában 2069 óra, Mexikóban viszont 2255, Costa Ricában pedig 2212 órát dolgoznak évente az emberek. Talán meglepő lehet, de a negyedik helyen máris a görögök szerepelnek, akiknek a munkakultúrájáról az utóbbi években minden rosszat elmondtak azok a felületes szemlélők, akik az ország gazdasági válságának okaira kívántak leegyszerűsített választ adni.

Miért gondolják sokan, hogy Mexikóban és Görögországban lusták az emberek? Pogátsa Zoltán közgazdász szerint ez elsősorban annak a következménye, hogy ezekbe a melegebb éghajlatú országokba elsősorban turistaként megy a világ többi része. Ilyenkor azt érzékelik, hogy a nagy forróságban senki sem mozog szívesen, mindenki próbálja hűteni magát valahol.

– Abba azonban már nem gondol bele a szerencsétlen turista, hogy amikor éjjel kettőkor berúgva visszamegy a szállására a diszkóból, az a görög család még mindig dolgozik, amelyiktől ő megveszi a gíroszt – mondja a közgazdász.

A vendéglátás pedig éppen olyan szektor, ahol még egy ilyen egyszerű termékért, szolgáltatásért is naphosszat kell dolgoznia egy görög családnak. Munka után, többnyire hajnalban aztán el kell takarítani, hiszen reggel újrakezdődik a munka. Már ekkor fel kell helyezni a húst a nyársra, jóval azelőtt, hogy a turista egyáltalán odatévedne az eladóhoz.

– Összességében tehát inkább egyfajta irigységproblémával állunk szemben, vagyis azzal, hogy a nyaralóhelyekről mindig az jut az eszükbe az embereknek, hogy az ott élők állandóan pihennek – figyelmeztet a szakember.

Adatok alapján a mi régiónk sem lustálkodással tölti napjait. Az OECD kimutatásában a görögök után az oroszok és a lengyelek dolgoznak a legtöbbet Európában, Magyarország a 11. helyen szerepel az európai országok sorában. Ami az oroszokat illeti, ők átlagosan 40 órát töltenek a munkahelyükön hetente, ami azért is kiemelkedően magas szám, mert átlag lévén ebbe beleszámítanak a részmunkaidőben foglalkoztatottak is. Ám még ezt a számot is csak úgy sikerült elérni, hogy a túlóra-szabályozásnak köszönhetően kevesen maradnak bent a munkahelyükön 50 óránál többet. Szerény vigasz, hogy az oroszoknak éves szinten 28 nap fizetett szabadság jár a nemzeti ünnepeken túl. A lengyel adatok magyarázata elsősorban abban áll, hogy a férfiak egytizede 50 óránál is többet dolgozik hetente. Ráadásul a részmunkaidő a lengyeleknél igen ritka, ami tovább ront a statisztikákon.

Hazánk sem szerénykedhet, ha a túlmunkáról van szó: mi évente átlagosan 1761 órát dolgozunk, s ezzel jól illeszkedünk a kelet-európai trendekhez. Érdekes, hogy míg a japánok világszerte nagy munkabírásukról híresek, mostanra már ők is kevesebbet dolgoznak éves szinten, mint mi. Ott csupán 1713 az átlagszám. A japán munkamániás kultúra alapvetően nem is régi jelenség: a hetvenes években kezdődött, amikor még relatíve alacsony fizetést kaptak a dolgozók, ezért mindenki a maximumot akarta kihozni magából. A nyolcvanas évekre sem csillapodott a munkakedv annak ellenére sem, hogy ekkorra Japán már a világ második legnagyobb gazdaságává nőtte ki magát. A kilencvenes évekre már külön tartották számon a túlhajszoltság okozta halálokokat, például a szívinfarktust, stroke-ot, sőt öngyilkosságot. Ekkor látták be, hogy a helyzet tarthatatlanná vált. Innentől folyamatosan csökkent a ledolgozott órák száma, azonban a „karosi”, vagyis a túlhajszoltság miatt még mindig közel kétszáz ember hal meg évente. És ez még csak a hivatalos statisztika, bizonyos tanulmányok ezt a számot jóval magasabbnak tartják, akár több ezer is lehet.

De térjünk vissza Magyarországra! Nálunk ugyan a szocializmus idején valóban szigorúan szabályozták a munkaidőt, a hatvanas évektől kezdve teljesen természetessé vált a munkaidőn túli munka. A gebinezés és a géemkázás sokszor tisztes pluszjövedelmet biztosított, ám hosszabb távon a magyar ember a végletekig kizsákmányolta magát. Az „eredmények” gyakorlatilag borítékolhatók voltak: nemcsak a lakosság egészségi állapota romlott le, hanem megugrott az öngyilkosságok száma is, hogy a deviáns magatartásformákról, az alkoholizmusról ne is beszéljünk. A rendszerváltás után többször is felmerült ugyan a rövidebb munkaidő szükségessége – 2002-ben 38 órás munkahét bevezetését tervezték –, végül nem lett belőle semmi. Ezért napjainkban a magyarok 71 százaléka átlagosan 39–41 órát dolgozik hetente. Viszont ahogy más közép-európai országokban, Magyarországon is rendkívül alacsony a részmunkaidős állások száma, így nálunk a lakosságnak mindössze öt százaléka dolgozik 30 óránál kevesebbet heti szinten.

Ám ha ennyire sokat dolgozunk, miért vagyunk ennyire sikertelenek? Miért gyengébb a gazdaságunk a nyugat-európai országokénál? Pogátsa Zoltán szerint fontos összefüggés, hogy ahol magas a termelékenység, ott általában kevesebbet dolgoznak az emberek. Norvégiában például rendkívül magas, pedig az emberek mindössze 1424 órát dolgoznak évente. Vagyis a kevésbé produktív országokban azért kell többet dolgozni, mert ott több idő szükséges a munka elvégzéséhez.

– Magyarországon ugyanakkor az a probléma, hogy kevés ember dolgozik, és alacsony termelékenységgel, sok órában. Ezzel szemben a cél éppen az lenne, hogy több ember dolgozzon magasabb termelékenységgel, de kevesebb órában – magyarázza a közgazdász.

Ellentétben a világtrenddel, amely a folyamatosan csökkenő maximális heti munkaidő irányába mozog, hazánkban nem sok jót ígérnek politikusaink, mint ahogy szakszervezeteink sem mutatnak fel erőt, ha a munkaidő csökkentéséről van szó. Ők valószínűleg nem tudják, hogy a munkaidő és a termelékenység kölcsönösen meghatározza egymást. Jó példa erre Németország, ahol a közvélekedéssel ellentétben épp hogy kevesebbet dolgoznak az emberek. Ott mindig is erősek voltak a szakszervezetek, amelyek a munkaidő csökkentésének követelésével rákényszerítették a munkaadókat a folyamatos modernizálásra. A vállalatok elfogadták a rövidebb munkaidőt, ezzel viszont rá lettek szorítva, hogy hatékonyabb munkaszervezéssel termeljék ki a hasznot. Az eredmény magáért beszél: a német munkatermelékenység mostanra világszerte elismert. Így ha szorgalomból már nem is, hatékonyságból bőven van még tanulnivalónk a nagyoktól – és az okosabbaktól. Persze csak akkor, ha az időnk engedi.