Mit ismer be, aki böjtöl?

Működik a világ és benne az ember, csak valahogy még sincsen minden egészen a helyén.

Ha pedig értenétek, mit jelent ez: Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.
Mt 12,7

Örökké a boltba, a boltba lemenni,
és ott a megszokott élelmet venni.
Még jó, hogy van rája pénz.

Örökké csak közös költség fizetni,
örökké plafonra felnézve: semmi.
Végül is az ember néz.

Végül is van szeme azért, hogy nézzen,
közösen vesz részt a közös költségben.
És nincsen háborús vész.

Háború máshol van vagy 50 éve
legfeljebb itt csak az ember fejébe,
miből az ember kinéz.

Napi rutinjaink, megszokásaink, ahogy Cseh Tamás énekli ebben a dalban, amely az utolsó albumán jelent meg, és ezért kissé kilóg az életműből. Pedig Bereményi Géza szövege nagyon pontos, nagyon mai és témába vágóan böjti. A mindennapok monoton haladnak, benne a jó és a kevésbé jó egyaránt feldolgozhatóan a miénk, egyrészt-másrészt felosztásban működik a világ és benne az ember, és ráadásul: „nincsen háborús vész”. Csak valahogy még sincsen minden egészen a helyén, valahogy mégiscsak hiányzik valami. Ezért énekli Cseh Tamás – és egy emlékkoncert felvételén Nagy Péter színművész – a dal vége felé egyre ingerültebben, egyre hangosabban: „S van még, hogy lemenni villanykörtéért, / s tudni a lakásunk otthagyott csöndjét, / ránk vár, míg nem vagyunk ott. [ ] nekünk mind egy a bajunk: // hogy amíg mi lemegyünk villanykörtéért, / s magára hagyjuk a lakásunk csöndjét, / egy bárány jelenik meg ott. // És az a bárány ott őrjöngve tombol, / csöndet nem törve meg, hangtalan rombol, / egy világot szétdarabol”.

A kereszténység legnagyobb, vallásalapító ünnepére készülődve a böjtöt tartó hívek krisztusi előírások szerint igyekeznek felkészülni. Ez már nem a karácsonyi csodavárás ideje, ahol a múlt ködébe vesző próféták ígéretei szerint rendezheti be a várakozás ki tudja, mennyire hosszúra nyúló idejét az, aki vár. Itt nagyon is konkrét, evangéliumi terminusok vannak; maga Jézus mondja el a hozzá legközelebb állóknak, a tanítványoknak, hogy mi mikor fog bekövetkezni. Azaz: strukturálva van a felkészülés ideje, miközben emberi módon nem lehet igazán felkészülni a bekövetkezőkre. A Jézus korabeli ember, akár csak a mostani, el van foglalva a mindennapi teendőivel. A tanítványok is. Hol óvnák mesterüket az áldozathozataltól, hol regényes-romantikusan vele készülnek halni, csak épp a lényeget nem értik. Pedig Jézus részletesen és többször elmondja, mi a titka az ünnep előtti várakozásnak, a magunk megüresítésének, a böjtnek.

A Cseh Tamás-dal elbeszélője a személyeset, a sajátot hiányolja a mindennapokból; tragédiája, ha van, az, hogy a sokféle tevékenység közepette elvész a lényeg. Erre hívja fel a figyelmét az a „hangtalan romboló, tomboló bárány”. Ehhez képest is lehet még egy lépést tenni, hogy felismerhető legyen: a személyes, a fontos, az emberi lét lényege még ezen is túl van. Mert ha a „lenti vásár” nem a lényeg, akkor jó volna tudni, hogy mi az.

„Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.” Ezzel a mondattal Jézus visszautal a böjt legelemibb megjelenéseire, amelyek közül talán a próféta, Ézsaiás szavai a legkifejezőbbek, akivel maga az Úr mondatja ezt:

„Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a bűnösen fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot! Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat, ha mezítelent látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől! Akkor eljön világosságod, mint a hajnalhasadás, és hamar beheged a sebed. Igazságod jár előtted, és az Úr dicsősége lesz mögötted” (Ézs 58,6–8).

Szépen rímel erre Ferenc pápa idei böjti Twitter-üzenete: „A böjt fölébreszt minket, figyelmesebbé tesz Isten és a felebarát iránt, arra emlékeztet, hogy csak Isten csillapíthatja éhségünket”.

A protestánsok is ezt vallják, maga Kálvin ugyanezt mondja: „hogy bizonysága legyen Isten színe előtt való megalázkodásunknak, midőn bűnös voltunkat ő előtte akarjuk megvallani”.

Azaz két dolog biztosan igaz a böjtre. Nem a technikája a lényeges, viszont fontos, hogy az ember ne uralja a böjtöt, hanem épp ellenkezőleg: a böjt arra kell, hogy rámutasson, az embernek nincs minden, legkevésbé a „minden” van a kezében.

A fent idézett Bereményi-sorok emberi mivoltunk siralmasságát jelenítik meg: hétköznapi tevés-vevéseink, fontoskodásaink egy nagy, örök mércéhez képest semmiségek. Ami alól folyton felsejlik egy mindennél nagyobb, mindennél fontosabb feladat. A „bárány őrjöngve tombol”, miközben nem töri meg a csendet, csak „hangtalan rombol”, mert kiszabadítása, szavának meghallása majdhogynem lehetetlen a „lenti vásár” zajában. De a böjt talán éppen ennek a „vásárnak” és a vásár zajának a megtörése. Jól látszik hát, hogy a böjt elsősorban a mindennapok zajától mentes csönd ideje. Kellene, hogy legyen.

Amikor Jézus ezt a mondatot, az irgalmasságról szólót kimondja, teljes csend lesz körülötte. Ugyan mit is lehetne mondani, amikor olyan pontosan, olyan világosan fejezi ki magát. Amikor nem úgy beszél, mint egy tanító, hanem mint aki erővel bír. Már tizenkét éves korában csodálva hallgatták.

Jézus megszólalása körül akkor is csend áll be, ha értik, és akkor is, ha nem értik. Mindkettő nagyon is emberi. Emberi csend. Termő csend. Böjti csend. Ez a mondat ráadásul már nem először hangzik el. Máté evangéliumában gyorsan követik egymást az epizódok, peregnek-pörögnek a gyógyítási történetek, mint egy filmszalag: Jézus bűnbocsánat-hirdetéssel meggyógyít egy bénát, majd – és ez a legnagyobb botrány – asztalhoz ül a vámszedővel. Ekkor mondja, sőt javallja megtanulni-megérteni, hogy mit jelent: „Irgalmasságot akarok, nem áldozatot”. Aztán gyógyít és ördögöt űz, egy gyermeket feltámaszt, míg végül egy a szombattal kapcsolatos kérdésre újra elmondja mindezt.

Azaz mintegy tagolásként, refrénként tér vissza a mondat, amely után mindig csend van. De vajon melyik szó nem érthető? Melyik nem ismerős?

A kereszténység (nagyjából mindegyik felekezeti ága) a nagyböjt idejében járva egészen sokat foglalkozik az irgalmassággal. Helyesen. Mégis jellemzően a praxis uralja böjti szokásainkat. Is. Szenvedélyes gyűjtője vagyok az ünnepek köré szerveződő-növő kísérőjelenségeknek, és kész vagyok csodálni az emberi leleményességet. Azt látom, hogy technikai a böjtünk. Formális módon éljük meg ezt is, pedig nem elsősorban a formálisságban van a kihívás, sokkal inkább abban, hogy a „hogyan” itt is, mint az élet sok más területén, megelőzi a „miért”-et. Jézus a farizeusok böjtjét (és adakozását és sok egyéb praxisát) nem kárhoztatja, „csak” megemlíti, hogy az általuk kijelölt célt érik el csupán. Aki azért böjtöl (és adakozik stb.), hogy elismerést váltson ki a másikból, elnyeri jutalmát: az elismerést. Továbbgondolva: aki böjtjével valamit meg akar ragadni, azt megragadhatja: emberi elismerést, a lemondás jó ízét, egészen odáig, hogy a téli tespedés után felfrissül a szervezete (nem véletlenül születtek a léböjt, alakformáló böjt stb. kifejezések).

Az igazi böjt és a böjti lemondás jézusi módja azonban nem ez. Hanem annak elismerése, hogy az embernek irgalmasságra van szüksége. Annak elismerése, hogy nem tarthatunk mindent a kezünkben, nem vagyunk urai a saját életünknek, bármennyire is hihetően magyarázzuk ezt magunknak és másoknak. Annak elismerése, hogy rá vagyunk utalva az Isten irgalmára, és ebből fakadóan nincs más teendőnk, mint ezt az irgalmat elfogadva irgalmasnak lenni magunkkal és egymással. Főleg egymással. Ez nem áldozat, nem teljesítmény, nem felajánlás. Ez egyszerű beismerése a ténynek: függünk.

Függünk a lenti vásártól, a magunk tudatlanságától, függünk a körülményeinktől és mindezeken felül: függünk egymástól. És leginkább és visszavonhatatlanul az Isten irgalmától. A böjt nem a „kézben tartás” ideje, sokkal inkább a kézben tartás lehetetlensége bevallásának ideje. A böjtben nem az Istennek bemutatandó jó cselekedeteket kell halmozni, épp ellenkezőleg: a böjt annak elismerése, hogy mennyire semmink sincs. Ahogy a klasszikus graffiti mondja: „milyen kicsi krumplik vagyunk”. „Csak Isten csillapíthatja éhségünket.” Az irgalmasság nem böjti felajánlás, még kevésbé valami, a manapság divatos „szelf-idő”-ből kinövő jófejség mások felé. Az irgalmasság az egyetlen esély a normális életre. Igaza van Halasi Zoltánnak: „a jó cselekedet nem azért van, mert kell, hanem azért kell, mert van”.

###HIRDETES###