A botcsinálta hajós és az óceán

„Ez a nyüves hajó darabokra hullik alattam” – Donald Crowhurst és a világ megkerülése.

Ez az eszköz hosszú távon valóban sikeres lett, és hasznosnak bizonyult, de Crowhurstnek ez már későn érkezett. Az első években ugyanis a vállalkozás gyakorlatilag csődbe ment. Az alapító eladósodott, már jelzálog volt mindenén, és ekkor jutott a fülébe a Golden Globe vitorlásverseny híre. Abban reménykedett, hogy ha sikerül megnyernie a versenyt, az akkora hírverést csap majd vállalkozásának, hogy kikecmereghet a bajból. Volt azonban néhány zavaró körülmény. Legfőképpen az, hogy Crowhurstöt a legnagyobb jóindulattal is csak hétvégi vitorlázónak lehetett nevezni, aki alkalmanként kivitte a családot a part menti vizekre, de soha nem próbált még óceánon hajózni. Aztán alkalmas hajója sem volt, de meggyőzött egy helyi üzletembert, hogy szponzorálja.

Építtetett hát magának egy háromtestű trimaránt (a Teignmouth Electront), amely azonban első próbaútján, a La Manche csatornán olyan rosszul teljesített, hogy a háromnaposra tervezett utat végül két hét alatt tette meg. Szinte kifutottak az időből, egyes versenyzők már útra is keltek, és az indulás végső határidejét október 31-ére tűzték ki. Crowhurstnek arról kellett döntenie, hogy elindul egy alkalmatlan hajóval, vagy visszalép, és vállalja a megszégyenülést, illetve a csődöt. Végül október 31-én délután kifutott a tengerre (másodszorra, mert először nem sikerült).

A botcsinálta hajós eddigre már kezdte elveszíteni a kapcsolatot a valósággal, és komolyan hitt benne, hogy kései indulása ellenére is megnyerheti a versenyt. Úgy számolt, hogy trimaránja akár napi 355 kilométer megtételére is képes lehet. Ehhez képest két hét múlva még csak Portugália partjai mentén hajózott, ami azt jelenti, hogy alig 200 kilométert haladt naponta, miközben a hétvégi hajósnak tizenkét emeletnyi magas hullámokkal kellett megküzdenie nap mint nap. A lassúság mellett felfedezett egy léket is a hajón, így már nemcsak a pénzügyi összeomlás fenyegetett, hanem élet-halál küzdelemmé változtatta számára a kalandot.

Ehhez képest decemberben, hat héttel indulása után azt morzézta haza, hogy rekordnak számító 391 kilométert hajózott egyetlen nap alatt. Ennek már semmi köze nem volt az igazsághoz. Egyre nagyobb hazugságokat jelentett, miközben a hajónaplóba kétségbeesetten azt írta, hogy „ez a nyüves hajó darabokra hullik alattam”. A szenzációs haladásáról jelentett adatok hatására a brit sajtóban a Crowhurstről előzetesen kialakított „rejtélyes ember” képe lassan a magányos hajós hősi figurájává nemesedett, és komolyan elkezdtek abban hinni, hogy akár nyerhet is. A sajtósa minden etikai elvet félredobva egymás után adta ki róla az egyre eltúlzottabb győzelmi híreket.

Eközben a többi résztvevőről negatív hangvételű hírek érkeztek. Egyre többen kényszerültek feladni a versenyt (amelyet végül Robin Knox-Johnston nyert meg, egyedüli célba érkezőként), Crowhurst azonban töretlenül haladt előre. Fontos tudni, hogy fél évszázada még sem GPS, sem műholdas telefon, sem a modern telekommunikáció egyéb vívmányai nem léteztek, így a magányos hajósok csak a szextánsmérések számításai által tájékozódhattak. És csak saját lelkiismeretük szabott határt, amikor pozíciójukról számot adtak.

Teltek a hetek, a Teignmouth Electron pedig alig haladt dél felé az Atlanti-óceánon. Karácsonykor Crowhurst röviden beszélt feleségével, de neki is hazudott valós pozíciójáról. Ezután az elromlott generátorra hivatkozva már nem volt hajlandó szóban érintkezni az otthon maradottakkal. A később megtalált hajónaplók tanúsága szerint egyre jobban megőrült, és belebonyolódott a saját maga felépítette hazugságvilágba.

Végül 1969. április 10-én törte meg a rádiócsendet, amikor diadalmasan jelentette, hogy megkerülte a Horn-fokot, és újra az Atlanti-óceánon hajózik, immár hazafelé (holott a valóságban vélhetően soha nem is hagyta el az Atlanti-óceánt). Itthoni csapata azt táviratozta neki, hogy csak ketten vannak előtte, így reális esélye van a nyerésre (és ezzel egyike legyen a földet egyedül megkerülő hajósok akkoriban talán kétszáz fős klubjának). A második helyen álló Nigel Tetley, azt gondolván, hogy Crowhurst ténylegesen fenyegeti a pozícióját, tovább hajtotta szétesőben lévő hajóját, aminek eredményeképpen az Azori-szigetek mellett, alig 1800 kilométerre a céltól – miután viharba keveredett – a hajó süllyedni kezdett. Tetley-t egy mentőcsónakból mentették ki, majdnem Crowhurst hazugságainak áldozatává vált.

A valószínűtlen versenyző így valóban a verseny megnyerésének elérhető közelségébe került. Ez azonban aggodalommal töltötte el, mert ha nyer, az azzal fenyegetett, hogy nagyon alaposan megvizsgálják hajónaplóját, és könnyedén felfedezhetik a csalást. Ekkorra már teljesen elborult az elméje. A hajónaplóba verseket írogatott, illetve egy 25 ezer szavas tanulmányt is papírra vetett az időutazásról.

Végül 1969. június 29-én jelentkezett be utoljára a rádión. A hajónaplóba július 1-jén írt utoljára. A hajóra, amelyen nyoma sem volt annak, hogy nagy viharba keveredett volna az elmúlt napokban, július 10-én találtak rá. Crowhurst valószínűleg a fedélzetről a tengerbe zuhant, de az is lehet, hogy öngyilkos lett. A versenyt megnyerő Knox-Johnston az ötezer fontos díjat Crowhurst családjának ajándékozta.