A gyilkos hajók már megint egy csomó emberéletet szedtek el a Dunán ettől a boldogtalan magyar földtől! – harsogta Az Est száz évvel ezelőtti címlapja. Az 1918. április 7-ére virradó hajnalon borzalmas hajószerencsétlenség történt a Dunán Tass község alatt, Makád körzetében. A körülbelül négyszáz személyt szállító Drina és az ezer fő körüli kapacitású Sophie a végzetes tavaszi napon menetrendszerűen közlekedve haladt egymással szemben: a Sophie a Dunakanyar felől Belgrád irányába, a Drina pedig Mohácsról a Margitszigetre, ahová kirándulókat szállított. Az eset megértéséhez azt is tudni kell: a fürgébb mozgású, ám nagyobb tömegű Sophie csak bizonyos helyeken, nagyobb városok partján állt meg, míg a másik hajó minden hajóállomáson, utóbbi ráadásul késésben is volt.
Az esetet kutató volt makádi polgármester, Bódis István szerint a Drina kikötött Kulcs településnél is. Miután az utasok kiszálltak, a gőzös a hajóközlekedésre használt úgynevezett sodorvonalra kívánt beállni, amely a másik oldalon volt. A Drina így Makád partja felé vette az irányt. A problémát az okozhatta, hogy a Kulcsnál ki nem kötő Sophie is ebben a sávban közeledett, nagy sebességgel. Korabeli lapok azt állítják, a Drina mozgása még ezzel sem magyarázható: a kormányos teljesen indokolatlanul váltott sávot, lényegében félig keresztben elállva az utat. Bár a hajók tülköléssel jeleztek egymásnak, a végzetes pillanatban a Drina kormányosa, Madács Mihály valamiért mégis bevágott a Sophie elé (a Pesti Napló riportja szerint félreértette a kapitány ellenkező tartalmú utasítását). A katasztrófát ekkor már nem sikerült elkerülni: a nagy tömegű Sophie irtózatos erővel vágódott a másik hajóba.
A Drinának sodródó Sophie-ban nem esett jelentősebb kár, csupán az orra görbült meg. A Drinának azonban az ütközéstől szétroncsolódott a középső része, amelybe a Sophie orra belefúródott, sajnos éppen ott, ahol a másodosztályú utastér volt. Nem voltak vízmentes válaszfalai, így a víz azonnal kezdett beáramlani a hajótérbe. Mivel az áramlással szemben nem lehetett úszni, a négyszáz utas azon egynegyede, amelyik nem volt elég gyors vagy éppen aludt – főleg nők és gyerekek –, csapdába, úszó koporsóba került. Hatalmas káosz keletkezett: „Az utasok egymást letaposva igyekeztek a fedélzetre, ahol kiabálva és jajveszékelve keresték egymást a hozzátartozók” – írja a Budapesti Hírlap korabeli száma.
Az utastér végül teljesen víz alá került, elsüllyedt. A Drina kapitányának parancsára a hajó a partra „tolatott”, szándékos feneklést okozva annak érdekében, hogy a többi része már ne süllyedjen el. Ennek ellenére a betervezett „hajótörést” félreértő utasok egy része a vízbe ugrált, és megfulladt. A halottakat a korabeli sajtó szerint a Drina padlóját feltörve, valamint a környéken kutatva keresték. A hatóságok száz halottat regisztráltak, de csupán körülbelül ötven holttestet találtak meg. Ezek mindegyikét Makádban anyakönyvezték, tehát a halál beálltát minden esetben ott állapították meg. Itt kell megjegyezni, hogy Makád mellett több település is sajátjának tekinti a katasztrófát, többek között Tass és Rácalmás is, hiszen egy folyószakasz hovatartozása sosem egyértelmű. Bódis István szerint azonban az a makádiakat igazolja, hogy a halotti anyakönyveket a településén adták ki. Mellettük szól az is, hogy a Duna sodrásvonala déli irányban a folyó bal partján található, ahol Makád is. Ugyanakkor a korabeli sajtóban megjelent cikkek egyike „Tass közelében” történt esetről beszél. Egyéb források Rácalmásra vagy más községek területére lokalizálják a szerencsétlenséget. Egyébként az áldozatok száma is bizonytalan: van, ahol „csupán” 64 halottról beszélnek. A Kőszeg és Vidéke viszont egyenesen 151-re taksálja az áldozatok számát.
###HIRDETES###
A korabeli sajtóból még több mindent is megtudhatunk az esetről. Többek között azt, hogy mindkét hajót felújították, majd újra üzembe helyezték, így még évtizedekig szolgálatban voltak: a Drina 1928-ig, a Sophie egészen 1955-ig nem lett „nyugdíjazva”. Az eset miatt a figyelmetlen kormányost a helyszínen őrizetbe vették. Ezt követte később a hajó teljes személyzetének (más források szerint csupán kapitányának) őrizetbe vétele. Azt azonban nem tudni, elítéltek-e bárkit. Az ügyben az illetékes minisztérium a hajózási társaság ellen is vizsgálatot rendelt el. Egy esztergomi lap korabeli száma azonban úgy értesült: a Drina berendezése elavult volt, így a nyomozó hatóság megállapította, hogy a kormányos nem is hallhatta volna a kapitány esetleges figyelmeztetését. A korabeli közvélemény egyértelműen a hajótársaság ellen fordult, amely az újságírók szerint nem vállalta a felelősséget sem. „A Duna-gőzhajózási Társaság, ez a gazdagon szubvencionált osztrák vállalat ím azzal viszonozza a magyar állam részéről nyert támogatást, hogy semmibe sem veszi a magyar emberéletet” – fakadt ki például a Magyarország. Madács egyébként a Sophie kormányosát vádolta meg azzal, hogy felelős a katasztrófáért. A vádaskodást a Drina kormányosa is viszonozta. A személyzet még arról sem tudott megegyezni, melyik hajó vágott be a másik elé. Egy korabeli helyi lap azt is tudni vélte, a katasztrófa okozta üzemzavarokra hivatkozva az „osztrák fösvénység” leállította a dunai hajózás fejlesztését. „A Sophie orra azt is elvágta!” – szól az esztergomi újság konklúziója.
A katasztrófa utóéletéhez tartozik, hogy a közelmúltban Tass község határában felállított Szigetfői őrfa emlékmű a környéken történt hajóbaleseteknek, így a Drina és a Sophie szerencsétlenségének is emléket állít. Makád község pedig szeretne hagyományt teremteni azzal, hogy a Duna partján április 8-án megemlékeznek az eseményről, annak áldozatairól.
