Érdekfeszítő interjút közölt a június 28-án megjelent Magyar Nemzet hétvégi melléklete Mile Bjelajac szerb történésszel. A szerző, Margittai Gábor fontos érdeme ezen interjú megszervezése, tekintettel arra, hogy a hazai történészszakmának súlyos adóssága az első világháborúban hazánk ellenségeként harcoló államok szakirodalmának, nézőpontjának kellő ismerete. A fontosabb szerb munkák magyarul nem elérhetők. A következőkben néhány állítás árnyalását, illetve cáfolatát tartom szükségesnek.
A Ferenc Ferdinánd elleni merénylet végrehajtásának módjával kapcsolatban Bjelajac önmagával is ellentmondásba keveredik, amikor azt állítja, hogy Dimitrijevics ezredes és a hozzá hasonlóan militáns hívei ártatlanságát bizonyítja, hogy nem az általuk eljuttatott Nagant pisztolyokat használták a gyilkossághoz. A „feladat” végrehajtására az FN Model 1910 (a szám a pisztoly előállításának első évét jelzi!) Browning semmiképpen sem minősíthető „ósdi eszköznek”.
Amúgy a Fekete Kéz nem független terrorszervezet volt, szoros kapcsolatban állt a Narodna Obrana (Nemzeti Védelem) mozgalommal, amelynek még a szerb történész sem tagadja állami kapcsolatait, inkább az elhallgatás politikáját választja. A szerb állami támogatástól függetlenül mai, amerikai terminológiával élve a Monarchia háborúja jogosan értelmezhető terrorizmus elleni harcnak.
Problematikus Bjelajac azon állítása is, hogy Principék „egy boszniaihoz fordultak, Vojiszlav Tankoszics őrnagyhoz, a Balkán-háborúk szerb katonájához, aki ellátta őket revolverekkel és bombákkal”. Tankoszics ugyanis nem egyszerű katona, hanem törzstiszt, nem mellesleg Dimitrijevics beosztott tisztje volt, aki a fegyverek mellett ciánt is adott a potenciális merénylőknek, öngyilkosságra sarkallva őket. Nem véletlen, hogy a július 23-i osztrák–magyar ultimátum név szerint kérte Tankoszics kiadását. Ha valóban csak a saját szakállára cselekedett, akkor felvetődik a kérdés, hogy Szerbia miért is nem adta ki az őrnagyot, legalább részben teljesítve az ultimátum követeléseit.