Háború a balkáni Risorgimentóért

Az I. világháború kitörésének körülményeiről, valamint a politikai háttérről tudhatunk meg többet.

Ligeti Dávid PhD
2014. 07. 31. 9:32
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Érdekfeszítő interjút közölt a június 28-án megjelent Magyar Nemzet hétvégi melléklete Mile Bjelajac szerb történésszel. A szerző, Margittai Gábor fontos érdeme ezen interjú megszervezése, tekintettel arra, hogy a hazai történészszakmának súlyos adóssága az első világháborúban hazánk ellenségeként harcoló államok szakirodalmának, nézőpontjának kellő ismerete. A fontosabb szerb munkák magyarul nem elérhetők. A következőkben néhány állítás árnyalását, illetve cáfolatát tartom szükségesnek.

A Ferenc Ferdinánd elleni merénylet végrehajtásának módjával kapcsolatban Bjelajac önmagával is ellentmondásba keveredik, amikor azt állítja, hogy Dimitrijevics ezredes és a hozzá hasonlóan militáns hívei ártatlanságát bizonyítja, hogy nem az általuk eljuttatott Nagant pisztolyokat használták a gyilkossághoz. A „feladat” végrehajtására az FN Model 1910 (a szám a pisztoly előállításának első évét jelzi!) Browning semmiképpen sem minősíthető „ósdi eszköznek”.

Amúgy a Fekete Kéz nem független terrorszervezet volt, szoros kapcsolatban állt a Narodna Obrana (Nemzeti Védelem) mozgalommal, amelynek még a szerb történész sem tagadja állami kapcsolatait, inkább az elhallgatás politikáját választja. A szerb állami támogatástól függetlenül mai, amerikai terminológiával élve a Monarchia háborúja jogosan értelmezhető terrorizmus elleni harcnak.

Problematikus Bjelajac azon állítása is, hogy Principék „egy boszniaihoz fordultak, Vojiszlav Tankoszics őrnagyhoz, a Balkán-háborúk szerb katonájához, aki ellátta őket revolverekkel és bombákkal”. Tankoszics ugyanis nem egyszerű katona, hanem törzstiszt, nem mellesleg Dimitrijevics beosztott tisztje volt, aki a fegyverek mellett ciánt is adott a potenciális merénylőknek, öngyilkosságra sarkallva őket. Nem véletlen, hogy a július 23-i osztrák–magyar ultimátum név szerint kérte Tankoszics kiadását. Ha valóban csak a saját szakállára cselekedett, akkor felvetődik a kérdés, hogy Szerbia miért is nem adta ki az őrnagyot, legalább részben teljesítve az ultimátum követeléseit.

Franz Conrad von Hötzendorf, a Monarchia összes fegyveres erőinek vezérkari főnöke valóban igen sokszor szorgalmazta a Szerbia elleni háborút. Azonban a gyalogsági tábornok nem „kereste elszántan a casus bellit”, végig a sofort einmarschieren! (az azonnali bevonulás) mellett kardoskodott éppúgy, mint a szarajevói merénylet után. Conrad nem foglalkozott olyan „apróságokkal”, hogy jogos-e egy háború, mert offenzív szemléletű, agresszív generálisként egyetlen cél lebegett a szeme előtt: a Monarchia egységének megőrzése. Ennek jegyében Conrad Olaszország ellen is többször megelőző háborút sürgetett, amikor Itália még hivatalosan a Monarchia szövetségének számított!

Ebből pedig az következik, hogy nem is Szerbia megleckéztetésére törekedett, hanem a dualista állam, mindenekelőtt a hadsereg tekintélyének megőrzésére, amelynek csak eszköze, tárgya volt a szerb állam. Conrad maga írja visszaemlékezéseiben, hogy rettegett attól a gondolattól: a többszöri részleges mozgósításokat követően – háború hiányában – egyszerűen szétesik a k. u. k. haderő.

Ferenc Ferdinánd halála után Conrad mozgástere nagymértékben megnövekedett, és Lawrence Sondhaus történész definíciójával élve az „Apokalipszis építészévé” vált. Nem felel meg a valóságnak az a kijelentés, miszerint Ausztria újra akarta formálni a Balkánt. A háború későbbi szakaszában is – miután Szerbia, Montenegró, Románia pacifikálása megtörtént – viszonylag mérsékelt területi követelések fogalmazódtak meg: például a Cattarói-öblöt fenyegető Lovcen hegy megszerzése. A birodalom elitje – Tisza Istvánnal az élen – pontosan felismerte, hogy a Monarchia lakosságának szláv arányát tovább növelni nem szabad; a fő cél a status quo ante bellum fenntartása azzal, hogy Szerbia szélsőségesen Monarchia-ellenes politikájával hagyjon fel.

Szerbia magát nyíltan a balkáni Piemontnak definiálta. (Piemont, pontosabban a Szárd–Piemonti, majd 1861-tõl Olasz Királyság) alapozta meg a Risorgimento, az Itália egyesítését célul tűző mozgalom programját, mindvégig fegyverrel támogatva, három ízben pedig megtámadva a Habsburg Birodalmat (1848, 1849, 1866). Érdekes történelmi párhuzam, hogy a radikális Garibaldi éppúgy kellemetlenné vált a központi olasz hatalom számára, mint Dimitrijevics Pasics számára! Bjelajac fontos megállapítása, hogy „a revizionizmus áramlatai előszeretettel vádolják meg Oroszországot azzal, hogy 1914-ben nem hagyta pácban Szerbiát”. Csakhogy Szerbia az osztrák–magyar ultimátumot abban a tudatban utasította vissza, hogy a cár támogatását már megszerezte, vagyis tudta, ha a dualista állam háborút indít ellene, a Monarchia hamarosan az Orosz Birodalommal is szemben találja magát.

A legsúlyosabb csúsztatás azonban pont itt, a támogatás kérdésében rejlik. Míg ugyanis az 1939. szeptember 3-i angol–francia hadüzenetet nyugaton csak szórványos csatározások követték, addig a cári birodalom haderejének több mint kétharmadát – vagyis négy hadseregét – indította meg a Monarchia ellen, a hetek előrehaladtával felgyorsuló mobilizációval pedig turkesztáni, szibériai hadosztályait sem Berlin, hanem a dualista állam felé indította. A cári birodalom legfontosabb célja a Monarchia szétzúzása volt, amellyel tevőlegesen igyekezett segíteni, vagyis áttörni Szerbiához.

Súlyos csúsztatás a szabácsi mészárlás azon interpretálása, amely lényegében rasszista indíttatásúnak ítéli azt. A civilként harcoló katonák jelensége és tömeges kivégzése ugyanis a nyugati fronton is jelen volt, ahol szintén (a cikkben egyébként említett) egyenruhahiány állt e jelenség hátterében. Ezen esetekben még az a toposz sem alkalmazható, miszerint a nagy háború hozta el ezt a fajta poklot, elég a napóleoni háborúk spanyolországi vagy oroszországi eseményeire gondolnunk. Ilyen helyzetekben egy katonai parancsnoknak sok mérlegelési lehetősége nincsen, mert a hadijog megsértésének értelmében a civilként támadókat köztörvényes gyilkosoknak kellett tekinteni.

A magyar kommentárban jelentős túlzás „a halottak és hadifoglyok százezreinek hátrahagyása”: a hivatalos osztrák hadtörténelmi összefoglaló alapján 1914 végéig a Monarchia 28 ezer halottat és 75 ezer hadifoglyot vesztett, a többi veszteséget a sebesültek, betegek tették ki. Ha a hivatalos statisztika kétezer eltűntjét is hozzászámoljuk, durván 105 ezer ember maradt Szerbiában, de néhány ezer hadifoglyot sikerült kiszabadítani 1915 őszén.

Potiorek kínos kudarcai ellenére e hadjáratok a végsőkig kimerítették a szerb hadsereget, így a balkáni állam arra kárhoztatott, hogy szövetségein múljon a sorsa. Jóllehet az osztrák–magyar csapatok csaknem kétszeres veszteséget szenvedtek (270 ezer fő), mint a szerbek (140 ezer fő), a Monarchia ekkor még tudta pótolni veszteségeit, amelyet a harmadik éve szinte folyamatosan háborúzó Szerbia már nem tudott megtenni.

Így a Monarchia döntően gyenge népfelkelő-alakulatokkal biztosította déli határát az 1915. októberi diadalmas hadjáratig. Szerbia pacifikálását éppen Oroszország keleti fronton elszenvedett súlyos vereségei tették lehetővé (a központi hatalmak a gorlicei áttörést követően a frontot ötszáz kilométerrel vetették vissza keletre). Az a tény, hogy a formálisan Szerbiáért harcoló – nyugati – antant erők „cserbenhagyták” a balkáni Piemontot, a leghívebben mutatja azt, hogy a nagy háború kirobbanásának okai messze nem Szarajevóban keresendők.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.