Amikor Donald Tusk lett a miniszterelnökünk

Hol volt, hol nem lesz, van egy régi óhaja a demokratáknak. Hát ez az óhaj teljesült, hála a magasságos és ideológiamentes technikai koalíciónak.

Arra jutottak tehát, ha ez a bagázs nem tud kitermelni magából egy európai értelemben is elitnek nevezhető elitet, akkor ide kell hívni valakit. Valakit, aki már külföldön és bizonyított és szakértő.

Hosszas vívódás és egy gyors alkotmánymódosítás után Donald Tuskra esett a választásuk. Hogy miért? Hát először is: feltétlen híve a piacnak és a magánosításnak, ennél már csak egy területen tántoríthatatlanabb: az európai értékek, illetve a fékek és ellensúlyok mezején. És hát persze konzervatív lengyel révén nyilván katolikus is, meg polákvenger és a többi: úgyhogy talán a jobboldaliak is befogják mucsaszagú pofájukat, ha pajzsra emelik ezt a derék a PO-st. Ez meg is történt, hozsannázott a balliberális sajtó, hogy itt aztán olyan tejjel-mézzel folyó plurális demokrácia lesz, hogy ihaj.

A bajok akkor kezdődtek, amikor Tusk megérkezett a Demokratikus Együttműködés Rendszerének hazájába. Első intézkedésként piacpárti, jó szakértőként megpiszkálta kicsit az internetes sportfogadást, amiről nem nyilatkozott egyetlen értelmiségi sem a Spiegelnek és senki nem írt róla egyetlen sort se az ÉS-be. Mindegy is. Azon viszont Tusk elcsodálkozott, mikor megtudta, hogy mit is lehet itt még privatizálni. Ez odahaza bejött, de itt csak egy tacepaót kaptam erről – nyilatkozta a minap a lengyel/magyar kormányfő. Annak viszont nagyon örült, hogy a köztársasági elnöknek nincsen vétójoga, mint hazájában, így ennek megszüntetésével nem kellett bajlódnia, az alkotmányhoz nem kellett hozzányúlnia, így nem kellett a választópolgárokra hivatkoznia úton-útfélen. Nem is populistázta le soha senki.