Amikor kétszer fizetünk a buszon

Hol volt, hol nem lesz, van egy busz. Még van, így helyes. Azzal járok az óragyárba, de már zörög, meg füstöl, oldalát időnként megnyaldossák a lángok, de hát jobb, mint a harmadik világban látott vonatok emberfürtökkel az oldalukon. A semminél pedig pláne jobb, de még a metrónál is.

Ugyanis az aluljárók helyenként már algásodnak, némelyiküket pedig úgynevezett közbiztonsági műveleti területté alakították. Veszélyeseknek találtattak ugyanis, a kéregetők helyét átvették a késelgetők. Rácsok között közlekedünk a föld alatt, borostás, acetilénszagú biztonsági őrök mellett kell elsasszéznunk, nem tudni, hogy odalent a rendőrkutyák orrát az ő szaguk facsarja annyira, hogy majd megőrülnek, vagy azoké, akik ellen odavezényelték őket.

A tömegközlekedés mára sokak számára kiváltság lett. Hiszen van, aki kétszer fizet érte: egyszer adó formájában, hiszen amikor az állam megsegíti a koordináló vállalatot, akkor az ő pénzét is odaadja, második alkalommal pedig akkor tejelünk, amikor az egyre drágább jegyet megvesszük. Szerencse, hogy megszületett az a méltó és igazságos döntés, hogy aki nem adózik, annak nem is kell adnia továbbiakban semmit. Így mégiscsak marad, aki használja a tömegközlekedést.

De ma például nem tudta senki, mert lerobbant a busz, mi toltuk be, szerencsére segített az ellenőr is. Örült, mert aznap nem verte meg senki, és boldog volt amiatt is, hogy várhatóan nem kell dolgoznia majd a jövő héten. Sztrájk lesz – súgta a fülembe, majd kacsintott egyet, és hozzátette: nehogy már kidolgozzam a belem, ezeknek… Köpött egyet, és taszigáltuk a tragacsot tovább.