Amikor a Piac ledobta nekünk a demokráciát

Hol volt, hol nem lesz, van egy piac. Pontosabban: a Piac, és tulajdonképpen nincs is. Láthatatlan, na: így illik mondani.

Nos, megunván a kultúra talibanizációját (Vásárhelyi Mária írt erről szépeket anno az ÉS-be, hova máshova), Simor András fülének pöckölgetését, hajának húzogatását, a kurucos gazdaságpolitikát, és persze megelégelvén a devizahitelesek megmentésére irányuló törekvéseket, dobtak nekünk is az égből némi demokráciát. Úgy hullottak a magasból az ejtőernyőre kötözött fékek és ellensúlyok, mint a Kandahar című filmben a műlábak. Kinéztünk az óragyár ablakán és fejvesztve rohantunk ezekért a becses tárgyakért, hogy a magunk kis jelentéktelen életének területén oda helyezhessük őket, ahová csak lehet.

Aztán nem álltunk meg félúton. De nem ám! Mivel országunk még ekkor is súlyos demokráciadeficitben szenvedett, átállították az ipart és az akkor már bivalymód megerősödött civil szférát köztársaságvédő üzemmódba, ami abban nyilvánult meg, hogy órák helyett elkezdtünk mi is fékeket és ellensúlyokat gyártani, már az éjszaki műszakban is. Ma pedig már ott tartunk, hogy nincs több kivételes sürgős eljárás és ész nélkül zakatoló törvénygyár, lelassultunk biztonságos sebességre, mint anno a hármas metró. Úgyhogy végre kicsit lassabban történt itt a semmi, de nem aggódott senki, mert ezt csak én vettem észre, a több évtizedes óragyári rutinommal.

De ideológiamentes technikai koalíciónk szakértő miniszterelnöke már arról beszélt, hogy hamarosan eljön az idő, hogy a Demokratikus Együttműködés Rendszerében stratégiai ágazattá válik a fékek gyártása, az ellensúlyok pedig kiemelt exportcikké avanzsálnak. Szavát is adta, hogy visszük is sietve mindenkinek, szórjuk majd mi is az égből, mint a műlábakat. És vége lesz minden szenvedésnek, és az lesz majd a lehetséges világok legjobbika.