Amikor Dopeman „Himnuszát” végighallgatták

Hol volt, hol nem lesz, van egy dal. Ártatlan kis zöngemény, de valamikor régen, amikor még nem alakult meg a Demokratikus Együttműködés Rendszere, és nem lehetett elmenni állami honorálás mellett fékeket olajozni és ellensúlyokat pakolni, akkor feljelentették ennek a lendületes kis nótácskának a szerzőjét.

A feljelentés az akkori demokratikus ellenzéknek nem tetszett, jajveszékeltek is rendesen a szólásszabadság miatt, és mi is sokat beszélgettünk róla az óragyárban, hogy mit kéne tenni ezzel a számmal és annak szerzőjével. Már ha kell egyáltalán: én magam ugyanis, mint megélhetési múltba révedő, és az elavultnak számító analóg részleg hangadója, már az Anima Sound System Himnusz-feldolgozására is azt mondtam, hogy nem érdekelne ez a kis jelentéktelenség botrány nélkül senkit se, de hát akkor se hallgattak rám. Hát ebből is látszik, hogy nem történt itt semmi: jött ez a dal és vele a felháborodás, ahogy az mindig is volt.

Na de most választást nyert a szürkeállomány, nyert a progresszió és a fényes értelem, felszántódott a magyar ugar, úgyhogy elhatározták a technikai koalíció kormányának Ideológiamentességre Ügyelő Minisztériumában, (IMÜM) hogy a véleménypluralitás jegyében ezt a Dopeman-dalt tanítani fogják az iskolákban mint Himnusz-feldolgozást. Bizottságot is alakítottak. A zenét rendben lévőnek találták, ám amikor a sárga csekkekkel, a bankokkal, és a behajtókkal való közösülésre szólított fel, akkor bizony vakarták a fejüket az IMÜM-ben, hiszen ezeket józan, gondolkodó ember nem bírálja. Amikor pedig eljutottak ahhoz a részhez, amikor Dopeman sleppnek és birkának nevezi a magyar népet, elvetették az ötletet, hogy kisiskolásokhoz juttassák el a dalt. Hiszen ilyet egy demokrata soha nem mondana.