Csigatej: egyszemélyes kommandó

Ő egy az egyben, csak maga a Csigatej, azaz Serfőző Krisztián. Jah, és nálunk van most a lemezbemutatója.

„Kicsit punkos, picit bénán szól. És szeretem, hogy bénán szól, ez nagyrészt tudatos minimalizmus”

– így foglalta össze találóan saját egyszemélyes zenei produkcióját Serfőző Krisztián. A Csigatej pedig valóban az egy szál gitárral a kezemben leülök, és tolom, amíg bírom hangulatot hozza. Néhol nyomokban Cseh Tamás-os, néhol verseket, netán egy Örkény egypercest gitár alá vesz és megzenésít.

– Az egész onnan indult, hogy volt egy zenekarunk, a MilkyWay, ami jelenleg nem üzemel, viszont én szerettem volna tovább zenélni, és maradtak talonban olyan számaim, amiket elsőre nem tudtam, hova szánok – mesélt a genezisről Krisztián. Neki amúgy is tetszett ez az akusztikus, egy szál gitáros dolog, tehát ha így nézzük, akkor a magányos formációt koncepció szülte.

A Csigatej tényleg olyasmi, mintha vennénk egy gitáros dalszerzőt, akit kicsit meghempergetünk némi punkban, indie- és alterrockban, némi kortárs irodalomban, majd mindezt apró hibákkal, útkereséssel párosítanának. Persze kérdés, hogy minderre ma mekkora a felvevőkészség.

Erre mindig egy régi szigetes történet jut az eszembe. Mondjuk nem ma volt, de a 2006-os szezon egyik estéjén, jócskán hajnal négy után még barangoltunk, hogy keressünk valamit a fesztiválon. Erre a távolból meghallottam Takáts Tamás Pocsolyába léptem című örökbecsű darabját. Gondoltam, na, ott még valami hifiből szólhat a zene. Uccu, neki, menjünk oda! Lassan felderengett, hogy nem lejátszóról megy a dolog. Háttal nekem egy fickó két másikkal nyomta ezt a dalt. Nézzük hát meg közelebbről. Mire oldalról megláttam, hogy hopp, nem valami fickóról van szó, hanem maga a mester zúzza a számot. Elámultam. Főleg, hogy előtte ült egy tinisereg, akik tátott szájjal bámulva figyelték őt.

No, ilyen létjogosultsága lehet a dolognak. Igaz, ezért valóban sokat kell dolgozni, illetve egy nagy öreg ezt – főleg ha mondjuk már az 1970-es, 1980-as években is ebben utazott – könnyebben hozhatja. Megvan ugyanis az alap, amire építhet. Mindenesetre a lehetőség adott, csak okosan kell építkezni.

Közönséget, vagy ha így tetszik, közösséget kialakítani önerőből, gyakorlatilag a nulláról azonban igen kemény meló. Hiába a kiberszupersztráda, hiába a megosztók és a streamek, ma talán még nehezebb dolga van kiváltképp egy magányos formációnak mindezt megvalósítani. A net ugyanis nagyon bekényelmesít. Az ember csak kattogtat, a lustábbak meg még azt se sokat akarnak, és minden a lábuk előtt hever. Egy másodperc Grönlandtól az Antarktiszig. Ez pedig szemmel láthatóan bepunnyasztja az átlagos zenefogyasztót, és kevesebben mennek el hús-vér koncertekre.

„A legfontosabb, hogy a közönség, a befogadók figyeljenek, hogy érdekelje őket a mondanivaló; de ezt a figyelmet egy egyszemélyes, akusztikus, szövegcentrikus formációnak ma nem könnyű felkeltenie”

– véli Krisztián.

No, igen, ismerős, ugye, az okostelefon pár colos kijelzője mögül egy-egy koncertet „végigélvezők” növekvő száma, vagy az élő fellépésen telóját unottan nyomkodók elszaporodása. Ez tényleg egy olyan érezhető, szemmel látható jelenség, ami nem kedvez a feltörekvőknek. Főleg nem egy ilyen stílusban.

Ezt ő is érzi, ahogy azt is, micsoda munka kell tényleg ahhoz, hogy 1-ről az 1,2-re lépjen az ember, azt is vérrel, verítékkel. „Az sem túl biztató, hogy néhány koncertszervező minden jóindulata ellenére, folyton összepakol minden kis kezdőt egy koncertre, stílustól függetlenül válogatják össze a csapatokat, amelyekre meg amúgy is csak a saját, meglévő közönségük kíváncsi, a fellépések között meg semmi átjárás” – mesélt tapasztalatairól.

Csigatej. Honnan a név? – kérdeztem Krisztiántól.

– Írogatok verseket is – kezdte válaszát –, s van egy azonos című versem és dalom is. Ennek ellenére nem tudok konkrét választ adni, miért esett erre a névre a választásom. Ha mégis meg kellene fognom, azt mondanám, megfogott a szóösszetétel hangulata. Mivel én általában ebből a tekintetből összhangra törekszem, így itt is ez játszhatott közre. Meg talán az, hogy picit olyan naiv, gyermekversekbe illő a hangzása.

Ez tényleg picit alaphiba ma. Mert valóban nincs meg az átjárás, és a közönség túlnyomó többsége csak a megcélzott bandára kíváncsi, roppant minimális az áthallgatás más stílusokba, előadókra. Még akkor sem, ha mondjuk, egy koncertjeggyel az ember megnézhet több zenekart is egy este. Ennek megváltoztatásához persze koncertszervezési koncepciókra lenne szükség, ami, mint érezhető, sokszor sajnos nincs meg a szervezőkben. Krisztián persze nem csügged, csendben teszi a dolgát.

Noha a Csigatejjel elviselne egész estés nagykoncerteket, tömött lelátóval, azért Krisztián tisztában van a realitásokkal. (Mondjuk, így zárójelben megjegyzem, a műfaj, amiben utazik, inkább maximum párszázas, szerzői estes formára van tervezve.) „Nincs semmi bajom a populáris zenével, de nekem tetszik ez az underground vonal, így tudom, hogy én a dalaimmal nem nagy országos rádiók rotációit célzom meg” – húzta meg saját határvonalait a dalszerző.

Ez persze korántsem veszett fejsze. Vannak olyan zenekarok, amelyeknek sikerült ilyen vonalon mozogva lelkes közösséget maguk köré építeni. Olyan, lelkes kis „csapatot”, amely elmegy a koncertjeikre és meg is tölti az aktuális nézőteret estéről estére. Jó példa erre a már nálunk, az Ígéretes Titánokban is feltűnt Mayberian Sanskülotts, a Dope Calypso, a Hello Hurricane, a Puma Danger vagy épp a Calm Spirit példája is. Csak, hogy néhányat megemlítsünk.

Ha pedig underground vonal, érdemes kiveséznünk a Csigatej pénteken nálunk debütált első nagylemezét, a Szívtampont. Tessék szépen széthallgatni, szeretgetni.

Az albumot Krisztián egymaga, házilag pakolta össze, ő játszotta fel a sávokat, egyenként, minden hangszert, éneket. Utána ő csiszolgatta össze a sávokat, ő maga is masterelte, és saját maga adja ki. A nyáron kezdte el felvenni a dalokat. Azért volt különösen nehéz, mert jó pár dolgot meg kellett tanulnia, így egy picit dobolni, szintetizátorozni. Ezeket korábban nem csinálta, így első körben több pontatlanság is becsúszott.

– Ezért később újra kellett venni az egészet, és nem mondom, hogy a dolognak nincsenek meg a hibái, de már kevesebb a figyelmetlenségből fakadó elütés vagy elcsúszás. Amúgy hallgatom és szeretem azokat a zenéket, amiknek vannak hibái, és nagyon hiszek a dalokban és a szövegekben – mesélt a nehéz szülésről az alkotó.

Mint mondta, mivel az egész saját kiadásban jön, ezért ez eleve elrendeli a sorsát. „Nem hinném, hogy az országos rádiók nagy kedvence lesz, de bevallom, nem is oda készült!” Hogy pontosan kinek is lesz a kedvence, azt döntsék el a hallgatók. Az egyszemélyes kommandóért meg pacsi! Ismerős ugyanis a szitu.