Gutenberg halott? Tényleg? Nem!

10 év ándörgránd. Ez a Gutenberg halott. Nem szokványos titánok. No, de mire is jó tíz év underground?

A Gutenberg halott ugyancsak a titánok indulása után szinte közvetlenül rám írt. Mellékelték az akkor zsír új Táncolj halál! munkacímen futó tíz számos korongjukat, és a nyitó darab, a Megszokhatatlan létezés az albumra felkerült 2 perc 2 másodperces verziójában, a feszes tempójával és tök jó gitárhangzásával elsőre megfogott. Végig is zúztam egy levegőre az egész anyagot, és még mindig ott volt a szeren nálam.

Azóta a nyitódalt, személyes kis kedvencemet, például már vagy több százszor meghallgattam, miközben sokáig töprengtem azon, miért is keresett meg egy olyan csapat, amelyik épp most ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját. Mert akárhogy is csűrjük, csavarjuk, a jelenleg Hományi „Lombhullató” Péter (ének, gitár), Tanos Márton (gitár), Szabó Gábor (basszus), Stark Bertalan (dob) és Makovecz Dániel (billentyű) felállásban üzemelő banda nem számít klasszikus titánnak.

– Láttuk, hogy elindult, és azt gondoltuk, írunk, mert jó megjelenési felület lehet számunkra – összegezte egy gyors mondatban az okot Péter. Aztán a következő mondatából Chuck Palahniuk Harcosok klubja című regénye jutott az eszembe. A David Fincher filmfeldolgozásában szereplő Brad Pitt „szavait” hallottam magam előtt.

„Hatalmas rock and roll sztár akartam lenni. Aztán így az eltelt évek során rá kellett jönnöm, nem biztos, hogy ez úgy, abban a formában, ahogy elképzeltem, összejön!”

Tyler szavai szóltak belőle. „Nem a pénztárcád vagy, és nem is a bankbetéted!”

Nagyon érdekelt hát, mire megy egy zenekar önerőből. Mire képes egy olyan kis lelkes csapat, amely nem ül fel a sóbiznisz lelketlen vonatára, és nem száguld bele az ipari popdarálóba. Azaz nem akarják őket eladni, hogy aztán még több pénzt szivattyúzzanak ki belőlük.

Mint elmesélték, a kezdet nagyon biztatóan indult. Írtak róluk sok szép kritikát, foglalkozott velük a sajtó, tévé, rádió, miegymás. A koncertjeikre kis masszív tábor járt, és ritkán akadt olyan buli, ahová ötven embernél kevesebb nézett le. Sőt, nem ritkán akár százötvenen is halált megvető bátorsággal követték a csapatot. Budapesttel ellentétben vidékre nem nekik kellett kalapozni fellépésért, hanem hívták őket, és a fesztiválos tehetségkutatók is pörögtek.

Csúcsidőben minimum évi 25-26 koncert is simán befigyelt, havonta ontották magukból a számokat és heti három próbát is lenyomtak. Persze a mókázás évei alatt könnyebben bele lehet szaladni egy szakításba, a szerelmi bánat, mint tudjuk, meg maga a dalírás Mekkája. Míg család, netán gyerekek mellett ez az egész átértékelődik, a témaválasztás pedig értelemszerűen átalakul.

Nem tudom, mennyire akarják majd kicenzúrázni a srácok (ha ez a mondat bent marad, akkor semennyire, haha!), de a humorral csipkézett önértékelést mindig is csíptem. Ezért tetszett az a történetük, amit a korai időszak egyik fesztiválfellépéséről osztottak meg velem.

„Sikerült beizzadni magunkat az egyik évben a marosvásárhelyi Félszigetre, ahol általában nálunk sokkal ismertebb bandák alkották a fellépők listáját. Nagyon jól éreztük magunkat, és a legviccesebb az volt, hogy kaptunk magunk mellé egy kísérőt. Elképzeltük, milyen szarkasztikus lehet a munkatársai közötti az a párbeszéd, amiben arról dumálnak, ki melyik bandát kapta. »Te kit kaptál?« »Én a Tankcsapdát!« »Te?« »Én a Quimbyt!« »És te?« »Hát..., én a Gutenberg halottat!« Haha! Azóta ezen visítunk.”

A filmekben ilyenkor kondul meg egy harang. Belép a képbe egy vészjósló alak kaszával a kezében, és jobb esetben mindenki pityereg, netán retteg.

No, de akkor mi is történt a Gutenberg halottnál? Mint a srácok elmesélték, idővel megfogyatkoztak a cikkek, s a saját menedzser-kérdés sem alakult úgy, ahogy ők eltervezték. Akadt ugyanis sansz arra, hogy foglalkozzon velük egy komoly, rutinos arc, ám végül a gazdasági válság legyűrte a gyümölcsöző együttműködést. Persze ez nem egészen így kerek – avattak be a tagok –, mert ez a 2009 körüli időszak a zenekar életében is egyfajta válság, finomabb kifejezéssel élve, művészi útkeresés volt. Így a dupla válság elodázta a dolgot.

Fontos megemlíteni, hogy maga a banda zenéje is alakult, formálódott rendesen az évek folyamán. „Ha egy korábban »Quimby-klónként« emlegetett zenekarba hirtelen betoppant a hiphop és a metal – lett egy MC-nk –, valamilyen szinten érthető, hogy egyből lelépnek jó páran. Konkrétan nekem többen is mondták, hogy amíg MC lesz a bandában, ne is várjuk, hogy lejöjjenek egy koncertre” – mesélt a keserű piruláról Gábor.

Persze a teljes képhez az is hozzá tartozik, hogy a banda közönsége az eltelt tíz esztendőben felnőtt, sokaknak bejött a család, gyerekek, így már a koncert sem mindig fér bele. Ez pedig magában hordozta azt, hogy a zenekarnak ma sokkal nehezebb leszerveznie egy-egy fellépést, nehezen tudnak jó időpontot (lehetőleg hétvége közelit) kialkudni és a „nagyobb” társakat is komplikáltabb megfűzni a közös zenélésről. Ezért inkább marad a minőség, mint a mennyiség, és évente négy-öt koncertnél nem igen szerveznek be többet. A próbák is inkább intenzívebbek, tömbösítettek lettek.

S mi van a fesztiválozással? Ezt a részt feltörekvőknek, amolyan okulásként ajánlanám. Mint ugyanis az ezt a vonalat jelenleg intéző Berci elmesélte, jól figyeljetek, már most októberben (!!!) elküldte jelentkezésüket minden lehetséges mustrának, ám a válaszolási készség – ahogy én érzem – eléggé siralmas. „Az emailek felére kaptunk választ, és azok közül is mindössze a felét tekinthetjük érdeminek; ezekben pedig mindenhol visszautasítást kaptunk, sajnos!” – összegzett szomorúan a dobos.

Ahogy azonban Péter megjegyezte, „azt is aláírjuk, hogy mi nem azok a mindenáron barátkozós, jópofizó banda vagyunk, szeretünk a próbaterem magányában inkább egymásra figyelve bezárkózni, így sorsunkat ez is predesztinálta”.

Mi lesz hát most? „Elkeserítő azt megélni, hogy a korábbiakhoz képest láthatóan kevesebb ember előtt lépünk fel. Ezzel persze még véletlenül sem a megmaradt fanatikusokat akarjuk büntetni a kevesebb koncerttel, de akkor inkább alkotunk, írunk egy frankó számot és forgatunk rá egy tök jó klipet” – véli Péter.

Ennek jegyében pedig – mint mondták – „végre irtó profi körülmények között” most készülnek majd felvenni három számot Schram Dávid segítségével.

Addig még marad a Táncolj halál!, s az amúgy épp az igen izgalmas kompozíció miatt a cikk vezető illusztrációjaként is felhasznált borítója. Első ránézésre nekem konkrétan amolyan keletnémet szocreál hangulat villant be róla, meg az NDK teljhatalmú kommunista diktátora, Erich Honecker. A képről szólva Péter azonban elmesélte: „Nem, nem Honecker, hanem csak egy sima úr! Azt hiszem, egy angol fotós szabadon felhasználható képei közt akadtam rá, aztán kicsit sztájlisztoltam őkelmét”.

„A választás azért esett rá, mert nagyon szuggesztív a tekintete, meg amit sugároz. Illett a koncepcióhoz, és van neki egy hátsó borítós társa meg egy kislányos része is. Ezek együtt adnak egy jelentést, reményeim szerint. Meg az is érdekes, ahogy az emberek próbálják megfejteni. Volt, aki náci háborús bűnöst látott benne, más azt hitte, a nagyapám, ilyesmik. Ez izgalmas!”

Tényleg az! Az új számokig – amit majd remélhetőleg mi is bemutathatunk a titánok lelkes betűfalóinak –  érdemes hát ronggyá hallgatni. Aki pedig kíváncsi a srácok korábbi lemezeire is, a honlapjukról mindet letöltheti, ráadásul teljesen ingyen!

Gutenberg meg él! Naná!

Ha magatokra ismertek, és úgy érzitek, ti is ilyen előadók, zenekarok vagytok, írjatok nekünk a [email protected] címre! Szívesen vesszük, sőt örülünk neki. Ha tudtok olyan bandát, amelyben valóban ott az a bizonyos sansz, írjatok! Érdemes követni a közösségi oldalainkat is (Facebook, Tumblr, Instagram és Twitter), ahol hasznos információkról, hírekről, egyéb érdekességekről, koncertajánlókról lehet olvasni, illetve a hét zenekarának kampányát is itt lehet figyelemmel kísérni.

U. i.: Kedves zenekarok, jelentkezők! Nem hittem, hogy ennyire gyorsan ilyen népszerűek leszünk, aminek örülünk, ám ezzel párosul az, hogy a sok jelentkező miatt türelemmel kell lennetek. Fontos ugyanakkor aláhúzni, hogy szinte kivétel nélkül mindenkinek lehetőséget adunk, ám az „egy hét, egy zenekar” elvéhez ragaszkodunk, és mint írtam többször is, ennek épp a riportos, emberszagú közelség a lényege, nem a darálós, agyatlan „Ctrl+C, Ctrl+V” hentesmunka. Csüggedni tehát még csak véletlenül sem szabad, annál inkább követni, figyelni és jó zenéket hallgatni tehetséges magyar zenekaroktól. Nagyon nagy köszi nektek! Senkit sem hagyunk el, még csak véletlenül sem!