Összeállt a magyar Mad Season

Ilyen, amikor két titánunk összeáll. Egy pöpec lemez. Ez a Felső Tízezer, amely a Normális élettel támad.

Jó látni, amikor két titánunk összeáll, hogy kidobjanak egy remek kis lemezt. Most pont ez történt, ugyanis a The Somersault Boy frontembere, Sallai Laci összehozta a Felső Tízezer elnevezésű kollektívát, ahová többek között beszippantotta Balogh Galluszt és Hromkó Istvánt a Mayberian Sanskülottsból. Emellett a csapatot erősíti Korándi Dávid gitáros, a lemez producere pedig Nagy Bence volt a Belle Belle-ből.

Közös kollaborációjukból készült el a Normális élet című tízszámos korong, amely egy tök jó, lendületes anyag, egy rakás aktuális életvezetési problémával megfűszerezve. Picit amolyan kézikönyv útkereső húszasoknak. Netán gyermeklelkű harmincasoknak. Pont. A ritmusok meg olykor fülbe másznak, olykor meg a lábakat késztetik dobolásra.

Nagy filozófiát nem is igen akarok keríteni a Normális élet köré, mert a lemez épp olyan könnyed egy langy, andalító novemberi kora délutánhoz, ahogy egy füllesztő nyári napon egy balatoni kisbüfé előtti rozéfröccshöz.

Lehet tehát rongyosra hallgatni az egész albumot. Aki meg akarja, Bandcampről teljesen ingyen lehúzhatja magának. (Ha pedig némi manival is támogatnátok a srácokat, ott szépen megtehetitek! Biztos örülnek neki, és köszönik szépen! Mi is!)

Közben már egy klip is kijött itt a fiúktól. Hip-hip-hurrá!

Ami a címet illeti, azt hiszem, a fiatalok kedvéért némi magyarázatra szorul. A grunge hőskorában, 1994-ben, Seattle városában összeállt a korszak zenei lenyomatát meghatározó bandáinak „szupercsapata”. Ez volt a Mad Season. A csapatot az Alice in Chains zenekar tragikus sorsú, 2002-ben, épp Kurt Cobain halálának nyolcadik évfordulóján eltávozó énekese, Layne Staley gründolta össze. Tagja volt többek között a Pearl Jam mára legendássá vált gitárosa, Mike McCready, aki amúgy nemrég az A38 hajón is a húrok közé csapott.

A Mad Season röpke karrierje során mindössze egyetlen lemezt adott ki, Above címmel. A zene hangulatára egyértelműen rányomta a bélyegét Staley szomorkás, keserédes, enyhén szólva is depresszív hangulata, személyisége. Szóval nem egy könnyen emészthető darab, de nekem még a mai napig is feláll a szőr a hátamon, ha meghallom például a Wake Up című daluk induló akkordjait. A csapat ’94-es szilveszteri koncertfelvétele pedig egyenesen parádés. (Aki lelkes, itt meghallgathatja, elképesztően szuggesztív!!!)

Amikor tehát először meghallottam ezt a fúziót és a Felső Tízezer koncepcióját, egyből Staleyék ugrottak be. Persze nem mintha a két dolog ugyanaz lenne, mégis, Laciéknál is a hazai garázsszcéna ismertebb arcai fogtak össze, akárcsak a Mad Season esetében. Így, ha az urak megbocsátanak, tettem egy ilyen hullámos egyenlőségjelet, ők meg pironkodtak, hogy kikkel akarom őket összeboronálni, mert hát mégis, na! Jah, de ennyi írói fantázia engedtessék meg nekem! (S gyorsan tisztázom, ez az én agyszüleményem volt, mármint a hullámos egyenlőségjeles párhuzam!) Remélem azonban, hogy a Felső Tízezernek lesz még folytatása!

Ha pedig ennyit koptattam a szám, megkerestem Lacit és Galluszt, meséljenek picit erről a normális életről.

– Hogyan szippantottad be Galluszt ebbe az egészbe? Te meg könnyen beadtad a derekad Lacinak?

Laci: A dalokat ketten kezdtük el összekalapálni Korándi Dáviddal, akivel még általános iskolából ismerjük egymást. Tavaly szerveztünk egy zenekart, ahol Sugár Andor (Fekete Teve, Venice Valley) és Gáspár Soma szállt be mellénk, de ez a felállás szétszéledt. Többek között azért, mert Andor elköltözik Magyarországról. Akkor én kissé le is mondtam arról, hogy zenekarozzunk, inkább arra koncentráltunk, hogy legyen meg a lemez, aztán a felvételek végén kaptam egy hajnali üzenetet a Gallusztól, hogy ő beszállna. Gondolkodtam rajta kb. 20 másodpercet, aztán félálomban visszaírtam, hogy „király!”.

Gallusz: Úgy emlékszem, hogy enyhén berúgva írtam Lacinak, hogy szívesen beszállnék, amennyiben még üres a poszt, bár akkor még soha életemben nem basszusgitároztam, nem is értem, hogy gondoltam.

– Kik s miként pakolták össze az anyagot? Kinek mi volt a feladata?

Laci: A dalok legnagyobb részét én hoztam, de Dávid is hozott zenéket, a lemezt pedig ketten vettük fel. Két számban játszik Andor is, illetve Belle Belle Bence volt a producer, aki borzasztó sokat hozzátett ehhez az egészhez, és nagyon türelmes volt velünk, pedig néha kb. olyanokat mondtam, hogy olyan „pasztellszínű” meg „lepukkant” legyen a zene. Én se tudom, hogy ezek pontosan mit jelentenek, de Bence megcsinálta.

Gallusz: Bár én nem játszom egy hangot sem a lemezen, a felvételeknél ott voltam és mindig tökre féltem, hogy hangosan fog korogni a gyomrom és belehallatszik, meg azt hiszem, egyszer kiküldtek a boltba is Laciék, ennyivel tudtam hozzájárulni a dolgokhoz.

– Laci, eddig angolul írtál szövegeket. Most honnan jött ez a magyar vonal?

Laci: Igazság szerint nekem az angol volt a kitérő, mert gimisként csak magyarul írtam szövegeket (olyanokat, amilyeneket általában a gimisek írnak), de aztán a The Somersault Boy annyira igényelte az angol szövegeket, hogy a magyar dalok tényleg pihenőpályára kerültek. Évek óta mondogattam a közeli ismerőseimnek, hogy majd megcsinálom a magyar zenekart jövő tavasszal, de aztán ez sosem jött össze. Annyira nem bánom, mert kellett hozzá egy kis idő, hogy bennem is kiforrjanak a dolgok, mert azért egy rossz magyar szöveggel egy bármennyire jó zenét is meg lehet torpedózni. Remélem, most nem ez történt.

– Van-e a szívetekhez igazán közelálló darab a tíz dal közül? Melyik, és miért?

Laci: A mi emberünk volt az egyik legelső Felső Tízezer-dal, és épp egy nem annyira vidám időszakban született egy hosszabb alkotói szünet után. Most így utólag belegondolva talán az a legkedvesebb, de ha valaki türelmes, mindegyik számról tudok órákat mesélni, ha már elég őszinte vagyok.

Gallusz: A Teleszkóp.

– A Normális élet egyfajta kiírjuk-magunkból-a-feszültségeket dolog, vagy komolyabb tervezés, koncepció áll mögötte?

Laci: Volt egy íve annak a két évnek, amíg a dalok legnagyobb része született, ebben voltak nagyon vidám, euforikus pillanatok, de szobába zárkózós, lehúzott redőnyös korszak is. Kicsit naplószerűnek érzem ezt az albumot, de azért konceptlemeznek nem nevezném. Maga a cím egyébként egy befejezetlen dal címe lett volna, amivel elégedetlen voltam, de annyira tetszett az, hogy Normális élet, hogy nem akartam elengedni, és amikor lemezcímet kerestünk, akkor beugrott, hogy ez az, hát erről szól az egész.

– A Honnan a név, honnan a név? nyomvonalon haladva, a Felső Tízezer meg a Normális élet amolyan polgárpukkasztó, Foglaljuk el! mozgalmi attitűd? Hadüzenet a celebszemétnek? Netán a felső 1 százaléknak?

Laci: Igazából a Felső Tízezer név sok szempontból tűnt jó választásnak, de ha mindet felsorolnám, az valószínűleg elég unalmas lenne. Szerepet játszott ebben az azonos című Peter Medak-film (angolul: The Ruling Class), a pár évvel ezelőtt lezajlott identitásválságom, meg az is, hogy jól hangzik. Szívesen mondanám, hogy ehhez valami mozgalmárjelleg is társul, de a Normális élet még leginkább arról szól, hogy tudjak egyáltalán tükörbe nézni.

– Mindnyájan már nyakig benne vagytok egy-egy működő formációban (The Somersault Boy, Mayberian Sanskülotts, Szabó Benedek & Galaxisok), erre mennyi időtök jut? Hogyan osztjátok meg erőitek?

Laci: A többzenekaros létbe majdnem mindannyian belekóstoltunk már, én már hat éve űzöm ezt az életformát, és nem olyan nehéz hozzászokni. Sőt ennél jóval sebesebb szekerű zenekarokban is vannak tagegyezések, úgyhogy nem panaszkodnék nagyon. Néha persze a fene se kívánja a szombat délutáni próbát egy pénteki koncert után, de mindent meg lehet oldani.

– A közelgő koncerten túl, mik a további tervek a bandával?

Laci: Szeretnénk még pár kis költségvetésű videót csinálni a Normális élethez, meg szeretnénk, ha minél messzebb eljutna a lemez híre. Közben felröppent az ötlet, hogy milyen nagyszerű lenne a tavasszal csinálni egy splitet a Mayberiannel, de egyelőre ez még csak egy jól hangzó terv.

Gallusz: Simán, sőt, jelenleg többet próbál a Felső Tízezer, mint a Mayberian, mivel most találjuk ki, hogyan fognak élőben szólni a számok.

– És: haha, kinek ajánljátok ezt az anyagotok?

Laci: Leginkább boltok elé kikötött, szomorú tekintettel várakozó kutyáknak.

A csapat amúgy január 7-én a Toldi Moziban mutatja majd be a lemezt. Hajrá, lehet menni!

Ha magatokra ismertek, és úgy érzitek, ti is ilyen előadók, zenekarok vagytok, írjatok nekünk a [email protected] címre! Szívesen vesszük, sőt örülünk neki. Ha tudtok olyan bandát, amelyben valóban ott az a bizonyos sansz, írjatok! Nagyon érdemes követni a közösségi oldalainkat is (Facebook, Tumblr, Instagram és Twitter), ahol további hasznos információkról, hírekről, egyéb érdekességekről, koncertajánlókról lehet olvasni, illetve a hét zenekarának kampányát is itt lehet figyelemmel kísérni.

U. i.: Kedves zenekarok, jelentkezők! Nem hittem, hogy ennyire gyorsan ilyen népszerűek leszünk, aminek örülünk, ám ezzel párosul az, hogy a sok jelentkező miatt türelemmel kell lennetek. Fontos ugyanakkor aláhúzni, hogy szinte kivétel nélkül mindenkinek lehetőséget adunk, ám az „egy hét, egy zenekar” elvéhez ragaszkodunk, és mint írtam többször is, ennek épp a riportos, emberszagú közelség a lényege, nem a darálós, agyatlan „Ctrl+C, Ctrl+V” hentesmunka. Csüggedni tehát még csak véletlenül sem szabad, annál inkább követni, figyelni és jó zenéket hallgatni tehetséges magyar zenekaroktól. Nagyon nagy köszi nektek! Senkit sem hagyunk el, még csak véletlenül sem!