A Dél-Alföldön keresik a szeretetet

Egy látomásos videóval köszönt be a Sungazers. Géczi Gergő a szeretetet boncolgatja. Exkluzív premier.

Kaptunk egy jó kis klipet Géczi Gergőtől, amely egyben egyszemélyes formációja, a Sungazers bemutatkozó anyaga. A Preserved Wings pedig egy nagyon jól összepakolt látomásos videó, amelynek képi világa ügyesen játszik a dél-alföldi táj sajátosságaival.

A szegedi fiatalember anyaga kapcsán nálam azonnal egy épp idén Grammy-díjassá avanzsált előadó, Beck 1993-as Loser című számának videója ugrott be. Konkrétan az, amikor gimnazistaként bénáztunk a csajokkal, és mikor felsültünk, fennhangon énekeltük az ominózus refrént: „Soy un perdedor / I’m a loser baby, so why don’t you kill me?” Majd jött a keserédes vihogás, hogy valóban mekkora balfácánok vagyunk, még a csajok se buknak ránk. Hah!

Mondtam is magamban lelkesen, hogy hoppá, kérem szépen, megszületett a rónák elvont eklektikájának fáradhatatlan koronahercege. S az motoszkált bennem, vajon Gergő mennyire merített a nagy előd munkásságából? A klip utáni kifárasztásomban viszont olyan választ kaptam erre, hogy a szám is tátva maradt, mivel, úgy tűnik, az univerzum néha igencsak vicces párhuzamos dolgokra képes.

No, de mielőtt kifárasztanám az alkotót a belépőjének ügyes-bajos háttér-információiról, íme, itt a videoklip. Nem csak eklektika-fanatikusoknak.

– Hogyan született a dal? Sok darabból gyúrtad össze vagy így egyben kristályosodott ki?
– Valójában is-is! Nálam mindig egy nagyon apró részlet spontán születésével indul a zeneírás. Itt a zongoramelódia volt meg először, amely csak kiröppent az ujjamból egy hullafáradt későesti pötyögéskor. Az akusztikus gitárkíséret és a szöveg külön született meg, de szintén spontán. A szám második fele már sokkal inkább eltervezett, tudatos munkán alapult.

– Milyen koncepció alapján állt össze a klip? A szimbólumvilág érdekelne, abban van-e bármiféle tudatos vonalvezetés?
– Az alapkoncepció szintén a spontaneitás műve, a klip képi világa, hangulata született meg először a fejemben. Ugyanakkor nem titok, hogy nagyban inspirálnak Steven Wilson és Lasse Hoile közös munkái a vizualitást illetően. Nem tagadom, ebben a klipben is nagy szerepe van ennek a rajongásnak. A szimbólumvilág többféleképpen is értelmezhető. Nem szeretem magyarázni a művészetet, a klip a hangulatáról szól, és hogy mindenki mást lásson a kapott képi világba. Általánosabb megvilágításba helyezve: a  „Mi a szeretet és a szépség, kipreparálni a természetet és felaggatni az otthonodban, vagy szárnyalni hagyni, abban a tudatban, hogy szabad, de sosem lehet a tiéd?” „A szabadság vagy a birtoklás a szeretet?” – kérdéseket próbálja szimbólumokkal fejtegetni. Az, hogy az alaknak mi szerepe van a klipben, sokkal személyesebb, és mélyebb részemről, ezt már tényleg mindenkinek a fantáziájára bízom, de annyit megsúgok, hogy komoly vonalvezetés van, érdemes odafigyelni a részletekre.

– Nem akarok nagyon sokat rugózni rajta, de már csak a fizimiskátok hasonlósága miatt is, meg kell kérdeznem, csíped Becket? Inspirált-e bármennyire is?
– Hogy őszinte legyek, nem ismertem őt. Kissé szégyellem magam, gyakran esek ilyen csapdába, hogy valami nagyon alapvető hiányzik a zenei listámról. Mindenevő vagyok a zenét illetően, de csak azok szoktak megragadni, amikhez érzelmileg közelebb kerülök. De annyi baj legyen, ismét megismertem egy jó előadót.

– Ezzel egy időben Tóth Andrással közösen csináljátok a Pixel Cranes-t is, ami egy akusztikusabb cucc, és aminek amúgy nemsokára szintén elkészül a bemutatkozó kislemeze. Hogyan tudod összeegyeztetni a kettőt? Hogy fér bele a programodba?
– A közelgő kislemezünkre való tekintettel, nem mondanám akusztikusnak a repertoárt. A Magánykalitkám dal kissé eltér az EP hangulatától, hasonló, de mégis más. Kíváncsian várjuk majd a véleményeket. Az Andrissal való találkozás és közös munka nagyon jótékony hatással volt a valójában még eléggé friss zenei tevékenységeimre. Egyrészt azért, mert egy remek barátra tettem szert, és öröm az együtt zenélés, másrészt mert új és számomra is érdekes kapukat nyitott meg a zeném azon oldala előtt, amiről úgy érzem, nem passzol a Sungazers világához. Mindezekből kiindulva azt kell hogy mondjam, jól összeegyeztethető a kettő. Nyilván külön világ a két projekt, de úgy gondolom ez előny, mert frissítést hoz mindkettőnk szóló munkájába is. Bár a Pest–Szeged távolság kicsit megnehezíti a dolgunkat, a technika megoldja az alkotást illetően. És az időnk menedzselésével sem volt még gond, jó néhány produktív hétvégét tudhatunk magunk mögött.

– Azt látjuk, hogy noha mondjuk Skandináviában vagy épp a briteknél elég jól futnak, nálunk valahogy a gitáros, dalszerzős szólóformációknak talán még nehezebb érvényesülniük, mint általában a feltörekvő zenekaroknak. Neked mik a tapasztalataid?
– Mindenképpen nehéz. Úgy érzem, az emberek nem érdeklődőek (tisztelet a kivételnek persze), és azt konstatálják „jónak”, az „tetszik”, ami emlékezteti őket valamire. Nos, amit én csinálok, az nem igazán emlékeztet olyasvalakit jóformán semmire, aki csak a mainstream média zenéiből táplálkozik. Ez nyilván a stílus hazai elmaradottságának is köszönhető. Ha valaki már ide eljut, annak is örülök, mert az azt jelenti, hogy érdekelte annyira, hogy rákattintson. Sokan bele vannak fáradva a túl nagy zajba, a folyamatosan érkező felkérésekbe, meghívásokba, és ezért szelektálás nélkül törölnek mindent. Nyilván ezért nem lehet hibáztatni senkit. Ez van, a közöny és felszínesség korát éljük. A közösségi médián túl a koncertekbe látok jövőt igazán a feltörekvő zenekarokat illetően. Nos, mivel szólóban tevékenykedem, ez is lekorlátozódik. De december 8-án, azaz holnap lesz az első fellépésem, ott meglátom, helyt tudok-e állni egyszemélyes zenekarként. Lényeg a lényeg, tapasztalataim szerint nemcsak közönséget, de zenésztársakat is nehéz ebben a műfajban építeni/találni. Persze jó oldala is van az egésznek. Az a kevés ember, aki hajlandó rákattintani, netalán megtetszik neki, az valóban értékelni fogja. És nekem ez számít, ha már csak egy embert is megérintettem azzal, amit csináltam, akkor már úgy érzem, volt értelme az egésznek.

– És amolyan záró dobpergésként: kinek ajánlod a dalt, illetve a klipet?
– Aki szeretné, hogy elgondolkodtassák és bírja az ilyen jellegű zenei-hangulati kalandozásokat.

Aki tehát élőben szeretné meghallgatni a Sungazerst, az holnap, december 8-án 19 órától megteheti a szegedi IH Rendezvényközpontban. Hajrá! Tessék szépen elmenni!

„Ha pedig még nem tettétek, akkor érdemes szavazni az év dalára is az Ígéretes titánokon, amit ITT bármiféle regisztráció nélkül megléphettek. Csak fülelnetek kell és két dalra voksolni! Jó szórakozást hozzá!”