Már a megjelenés előtt kiszivárgott Anthem for the Bastion, avagy a megboldogult Bástya Borozó siratója megelőlegezte, hogy a Delirium (DLRM) második kislemeze, a Gypsindie izgalmas, egyúttal fürdőhab-könnyedségű anyag lesz.
Miután pedig csütörtök este megpörgették a négy dalt a Titánok a Vittulában sorozatunk harmadik felvonásában, semmi kétség, az idei fesztiválszezon talán legfülbemászóbb dalcsokrájáról beszélhetünk. Az angol, illetve magyar nyelvű szövegek persze nem világmegváltó, lét és idő bonyolult viszonyát firtató filozófiai eszmefuttatások, de épp ezért jó.
A négy szám a finom italkombinációk kontra lánykák okozta pikantériák két dimenziójában mozognak, a cigaretta szó illegális és bűnös beszúrása pedig háromdimenzióssá bővíti a bohóckodást. Az egészet ugyanis semmiképp sem, egy percre sem lehet komolyan venni, ugyanakkor a korongnak olyan az íve, mintha egy hatalmas lábmozgató spirál kapná el az embert, és el nem engedné soha, csak táncolni buzdítaná a hallgatókat.
Nehéz választani kedvencet, az Absobloodylootely például egyből megadja az alaphangot, a Bástya „sírva vigad a magyar” életérzéssé fokozza mindezt, aztán máris lehet pattogni a HoppHoppra, hogy még kérhessünk egy Jäger-sör kombót. S mielőtt még túlkombinálnám a dolgokat, szerintem tuti, hogy ez utóbbi darab az eszeveszett trendi, láblógató Deák téri kamugíkek antihimnusza is lehetne. Nekem mindenképp az, az együttes tagjai ezért cserébe nálam nyertek egy „Budapest lehúzva” táblát.
Jöjjön hát akkor a Gypsindie, a hajtás után – az ember képtelen kikapcsolni a lejátszási listát – a Szabó Márton (ének, gitár), Petróczi-Farkas Ádám (szólógitár), Fekete Áron Dániel (basszusgitár, ének), Libárdi Levente (dob) és Bacsa Levente (ütőhangszerek) fémjelezte kvintett vicceskedik egy interjú keretében. Ja, ma este élőben is lenyomják a cuccot az Aurórában. Szóval: bekapcs, interjú, konci! Hajrá!
– Az egész anyag olyan, mintha viccet csinálnátok a komolykodásból. Több számotok is ezzel kacérkodik, hol címben, hol dallamban, hol szövegben. Mennyire veszitek magatokat komolyan? Mennyit izzadtatok ezzel a koronggal?
Szabó Marci: Ez nagymértékben igaz, de semmiképp sem tudatos. Egyszerűen ilyenek vagyunk. Amikor számot, szöveget írok, valahogy sosem jönnek a mély, életet megmondó bölcsességek, mert az még abszolút nem lenne reális, ráadásul rosszul is érezném magam utána. Sokkal inkább érzem magam otthon a hétköznapi, bohémabb, városi témákban, amelyeknek ugyanúgy megvan a szépségük, sőt. Ezekbe akaratlanul is belecsúszik néhány kritika, amelyekből inkább szeretek viccet csinálni. Valahogy azt a hangulatot igyekszem, igyekszünk elkapni, amikor nem igazán érdekel semmi, csak úgy elvagy a saját kis világodban. Munka természetesen volt bőven otthon is és a próbateremben is, de úgy gondolom, hogy a csapat minden tagja teljes mértékben elégedett lehet magával.
Fekete Áron: Tény, hogy nem vagyunk vérkomoly társaság, és az eddigi dalszövegek ezt tükrözik is. Azonban a zenélést és az együttest komolyan vesszük, mert nagyon szeretjük ezt csinálni, és szeretnénk minél többet fejlődni, minél jobbak lenni. A dalok szép lassan, egyesével születtek meg. Van olyan darab, amely már január körül is megvolt, és most csak finomítani kellett. Az érdekes az, hogy az Anthem for the Bastion, amelyet leghamarabb felvettünk, az egyik legkésőbb megszületett szám.
– Hogy gyorsan a dolgok közepébe vágjunk: miért Gypsindie a kislemez címe?
Szabó Marci: A cím a jó értelemben vett vicces komolytalanságot is tükrözi. Az indie stílus lazasága, nemtörődömsége vegyül a gypós, folkos, sírva vigadós életérzéssel. Ez a Gypsindie dióhéjban, de mindenki azt lát bele, amit szeretne.
– A kislemez üdítő nyári dalcsokor. Itt az észak-izlandi tavaszban valahogy teljesen ilyen érzése lesz tőle az embernek, ha hallgatja. Mennyire volt tudatos, hogy bolondozós, könnyed szösszeneteket pakoljatok serényen egymás mellé?
Libárdi Levi: Úgy gondolom, nem feltétlenül volt tudatos, hogy ilyen számokat írjunk. Inkább csak próbáltuk magunkat tartani ahhoz a hangulathoz, amelyet a Dear Danube adott, talán csak kicsit okosabb lett ez az ep, jobban fel vannak benne építve a számok, és a sorrendet is igyekeztünk hangulatban szinuszgörbére állítani.
– A dalokat boncolgatva, a megjelenés előtt már megfuttatott Anthem for the Bastion című remek a szépreményű budai zugborozó, a Bástya siratója. Hol helyezkedik el a személyes koordináta-rendszeretekben e bezárásra ítélt kultikus italkimérő szuterén?
Szabó Marci: Mindenképpen szomorúan érintett, hiszen itt nőttem fel. De ha a másik oldalról nézzük, akkor egyszer minden jónak vége szakad, ráadásul az utóbbi években csak pangott a Bástya, péntek esténként is legfeljebb három-négy ember lézengett lent, így azt lehet mondani, az, amit nekünk jelentett sajnos már néhány éve megszűnt, úgyhogy boldogok vagyunk, hogy hagyhattunk egy „utolsó nyomot” ezzel a dallal.
Libárdi Levi: Gimnazistaéveim egyik „kultpontja” volt a Bástya, mint nagyjából mindenkinek szerintem, aki az első kerületbe járt gimnáziumba.
– A szövegek egyelőre elsősorban a különféle egzotikus finom italok és az ifjú hajadonok között csaponganak. Ezt a csajozós, „érezzük jól magunkat” hangulatot akkor ezek szerint a zenében élitek ki?
Szabó Marci: Szeretjük lazán venni az életet, jól érezni magunkat, ezt az életérzést igyekszik bemutatni a zenénk. Ehhez a hangulathoz természetesen társulnak különféle boldogságforrások, amit szerintem nem érdemes – és nem is szokásunk – véka alá rejteni sem az életben, sem a dalainkban.
– A You Are Almost a Better Choice than a Jägerbeer kicsit olyan, mintha a manapság elképesztően trendi, Deák téri, Budapest-belvárosi kamugíkek tünci-bünci világának lenne az antihimnusza. Ez a „nesze nektek” fricska valóban ott bujkál a sorok között?
Szabó Marci: Abszolút ott bujkál, vannak bizonyos dolgok, amiket nem habozunk kimondani. Úgy gondolom, ez mindenkire vonatkozik a bandából.
Petróczi Ádám: Ez kicsit új értelmezésnek vehető, valószínűleg ha megjelent a zenénkben, akkor valahol ránk is igaz lehet. De igazából nem szeretnénk lelőni semmilyen poént, az a jó, ha mindenki megtalálja azt, hogy számára mit jelentenek a dalok.
– A tegnapi Titánok a Vittulában után ma este 20 órától az Aurórában élőben is megszólalnak a számok. Az elkövetkezendő időben merre láthatnak a fanatikusok? Van rá esély, hogy rádióban, netán fesztiválon is felcsendüljenek a dalaitok?
Fekete Áron: Most nyáron lesz egy kisebb turnénk, ellátogatunk Nagy-Britanniába. Ez elég nagy bumm lesz, még most is folynak az előkészületek, de lassan körvonalazódik minden. Emellett június 25-én fellépünk a Gold Beer Fesztivál színpadán. Külön szuper, hogy a fesztivál egyik reklámzenéje a Cherrycoke a korábbi, Dear Danube című kislemezünkről. Remélhetőleg a közeljövőben alakul a rádiós áttörés is.
Közben az élő koncertturnénkon, a Titánok az EFOTT-on is összeállt a június 15-ei gigabulink három fellépője: a The Royal Freak Out és a Watch Me zenekarhoz ugyanis egy újabb szívszorító döntést követően csatlakozott a Gourmand. Ők hárman nyomnak tehát majd fergeteges estét a Közgarden egyetemi klubban, hogy kiderüljön, melyik banda húzza magára a Titánok mezét a július 12-e és 17-e között újfent Velencén megrendezendő EFOTT-on.
Lehet izgulni, szurkolni, és természetesen majd eljönni támogatni a kedvenc zenekart. A személyes részvétel ugyanis sokat nyomhat majd a latban.
További érdekességekért érdemes követni a rovatunk Facebook-, Tumblr- és Instagram-profilját is. Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!
