Ilyen egy zenekar, amely nincs is

Ilyen még nem volt: premier egy formációnak, amely már nem üzemel? Igen, mert csinált néhány jó dalt.

Ritkán történik olyan, mint most. Adva van ugyanis egy már-már klasszikus értelemben vett alterbanda, a Fél7, amelynek most érkezik története első, Szörnyeteg vagy lepke munkacímen futó nagylemeze, ám maga a zenekar már hivatalosan nem üzemel. A csapat énekes-gitárosa, Fábry Pál keresett meg minket  hogy mindezek ellenére bemutathatnák-e a még meg nem jelent, ugyanakkor felvett, megkevert és elkészített anyagot. Természetesen belehallgattunk, és nem volt nagy fejtörés, hogy igent mondjuk-e a már dramaturgiai szempontból is pikáns premierre.

Íme tehát az egy híján egy tucat dal, érdemes beizzítani a zenelejátszót, s miközben szépen bújnak elő a számok, a hajtás után fellibbentjük a fátylat a rendhagyó szituációról, amely talán nyújt egy-két szembetűnő meglátást a korongról.

A legfontosabb talán az, mi az oka, hogy a Fél7 végül atomjaira hullott.

Elég rendhagyó eset ez. A félreértések elkerülése végett: nincs semmilyen harag közöttünk, ám sajnos nem alakult ki az összhang, a közös munkafolyamat, sem a közösség, és az ízlésbeli különbségeket sem tudtuk áthidalni. Úgyhogy ez a felállás eddig élt, viszont veszni sem akartuk hagyni a munkákat

– foglalta össze tömören a háttértörténetet Pali.

Ha ezt vesszük alapul, akkor ez talán magyarázat lehet arra, hogy a rajta kívül Kovács Gergőből (ének, gitár), Lőrinczi Tamásból (ének, basszusgitár) és Darvas Bencéből (dob) álló csapat dalai picit túl homogénre sikeredtek. Innen-onnan hiányzik valami. Valahogy az ember hallgatja a dalokat, és az az érzése támad, ide vagy oda érdemes lett volna még beleszúrni némi plusz fűszert, extra hangot, vagy itt-ott megbolondítani még a zenei vázat.

Ez persze nem jelenti azt, hogy az anyag értékelhetetlen, csak mindezek fényében kell értelmezni azt, hogy – első vagy épp akár második hallásra is – bizony ez egy ívre felhúzott dolog lett, ráfért volna még a reszelgetés, némi váratlan virtuozitás.

Ami viszont a napfényes oldalt illeti, a hangulata teljesen rendben van. Tényleg klasszikus alternatív zenét hallunk itt, még ha a szó jelentését ki is herélték az elmúlt lassan három évtizedben. Ezek a dohos pincemagányt élettel megtöltő ritmusok 1990-es évekbeli szagot árasztanak, amikor simán leültek a srácok egy-két gitárral, egy padon dobolva akusztikus, suli utáni örömzenélgetésre.

Ez nagy pozitívuma a Szörnyeteg vagy lepkének. Jó lenne sok ilyet látni rejtett középiskolai vagy egyetemi zugokban.

A szövegek is rendben, a helyükön. Nincs bennük túltolt modorosság vagy már értelmezhetetlen elvontság, amely az altergalaxis önmegvalósítási megalomániájának egyik ismérve. És talán a legfontosabb: magyarul énekelnek az urak, ami teljesen passzol a miliőhöz.

Egy doboz alján még valahol tuti ott lapul a szüleim padlásán az 1980–90-es években összeherdált kazettagyűjteményem, amelyből kifejezetten büszke egy 1987-es Kispál-garázsdemóra vagyok. Nyekereg az egész, Lovasi hangja olyan, mint egy eunuch tücsöké, de valahogy életszag árad abból a 60 perces TDK kaziból, s a Fél7 zsengéi ezt az érzést idézték elő bennem.

Hogy mi lesz a dalokkal? Lehet, hogy itt-ott még felbukkannak, de elképzelhető, hogy csak ez a „Tyúb”-hivatkozás árulkodik majd a létezésükről. Azt persze sejtem, hogy a tagok, ki erre, ki arra, folytatják a zenélést. Pali is jelezte, új bandát hoz össze, Gergőt pedig nem kell bemutatni a rovat népének, hiszen egyebek között a tavaszi koncertturnénkon, a Titánok az EFOTT-on először színpadra álló, már többször is nálunk premierező The Sophisters oszlopos tagja.

(Mondjuk, csak így zárójelben, egy akusztika felé hajló koncertet össze lehetne hozni a daloknak. Ha nem ma vagy holnap, de mondjuk néhány éven belül. Lenne ugyanis értelme megszólaltatni őket.)

További érdekességekért érdemes követni a rovatunk Facebook-, Tumblr- és Instagram-profilját is. Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!