Ahogy olyasmit se, hogy akkor, ott, abban a számban az az akkord, na, az tiszta Joy Division. Nyilván vannak dolgok, amelyeket szeretünk, amelyek inspirálnak, és megjelennek a zenéinkben. Kérem szépen, tegye fel az a zenész a kezét, aki a saját zenéjén kívül semmit sem hallgat, semmi sem inspirálja, csak a saját belső világa. Agyában szüntelen csak a maga által megálmodott hangtani megoldások cikáznak, és a saját fellépésein kívül egy koncerten sem járt, ergo semmi nem „fertőzte meg”, nem hatott a hangzására. Ez, valljuk be, nem túl életszerű.
A valóságba visszacsöppenve a kérdés leginkább az, hogy ezek a kísérletezések, ficánkolások mennyire tűnnek zaklatottnak vagy épp harmonikusnak. Hogy mennyire összetett, netán széteső az aktuális lemez. Ebben az esetben afelé hajlok, hogy a srácok több mindent akartak beleszuszakolni, mint amit az egyre árgusabb szemekkel figyelő rajongók képesek elviselni. S valóban vannak éles kontrasztok az elszállós, egy-két helyen a kelleténél jobban elnyújtott átvezetők és a felpörgő gitárszólók között, de ez nem baj.
Olyan az egész, mintha a Sztüx folyó partján állnánk, és odabiccentenénk a lelkeket az alvilágba szállító révésznek, hogy „haver, várj még pár percet, gondolkodunk, hogy meghaltunk-e”.
Ha már túlvilág: talán a leglátványosabb különbség az előző lemezhez képest Nóvé Soma hangjának fejlődése, erősödése, amely sok helyen az idén januárban elhunyt David Bowie-t idézi kísértetiesen. Nem akarok nagyon párhuzamot húzni, de a személyes kedvencemet, a korongon második Silverline-t mintha maga a mester énekelné. Igazi libabőr. Ahogy az is örömhír, hogy az ének végre nem ritmikai aláfestés a hangszerek mögött, nem egy távoli dobozból érkező valami, a szöveg immár majdnem mindenhol érthető, azaz artikulálva énekli ki Soma.
Az eklektikához tartozik: a számok között mintha érződne, hogy ez vagy az a darab sokkal közelebb áll a zenekar tagjainak szívéhez. Ami kevésbé, abból mintha kispórolták volna a kraftot. Ezt érzem például a lemezt beharangozó Evermore-ban, de a Silverline-ban is lehetne több a „meggebedünk azért, hogy ez a dal is a mennybe menjen” nekifeszülésből.
