Budapesten jár Bowie szelleme

Kijött második nagylemezével a Middlemist Red. Érdemes rongyosra hallgatni – meg rendesen kivesézni.

Ahogy olyasmit se, hogy akkor, ott, abban a számban az az akkord, na, az tiszta Joy Division. Nyilván vannak dolgok, amelyeket szeretünk, amelyek inspirálnak, és megjelennek a zenéinkben. Kérem szépen, tegye fel az a zenész a kezét, aki a saját zenéjén kívül semmit sem hallgat, semmi sem inspirálja, csak a saját belső világa. Agyában szüntelen csak a maga által megálmodott hangtani megoldások cikáznak, és a saját fellépésein kívül egy koncerten sem járt, ergo semmi nem „fertőzte meg”, nem hatott a hangzására. Ez, valljuk be, nem túl életszerű.

A valóságba visszacsöppenve a kérdés leginkább az, hogy ezek a kísérletezések, ficánkolások mennyire tűnnek zaklatottnak vagy épp harmonikusnak. Hogy mennyire összetett, netán széteső az aktuális lemez. Ebben az esetben afelé hajlok, hogy a srácok több mindent akartak beleszuszakolni, mint amit az egyre árgusabb szemekkel figyelő rajongók képesek elviselni. S valóban vannak éles kontrasztok az elszállós, egy-két helyen a kelleténél jobban elnyújtott átvezetők és a felpörgő gitárszólók között, de ez nem baj.

Olyan az egész, mintha a Sztüx folyó partján állnánk, és odabiccentenénk a lelkeket az alvilágba szállító révésznek, hogy „haver, várj még pár percet, gondolkodunk, hogy meghaltunk-e”.

Ha már túlvilág: talán a leglátványosabb különbség az előző lemezhez képest Nóvé Soma hangjának fejlődése, erősödése, amely sok helyen az idén januárban elhunyt David Bowie-t idézi kísértetiesen. Nem akarok nagyon párhuzamot húzni, de a személyes kedvencemet, a korongon második Silverline-t mintha maga a mester énekelné. Igazi libabőr. Ahogy az is örömhír, hogy az ének végre nem ritmikai aláfestés a hangszerek mögött, nem egy távoli dobozból érkező valami, a szöveg immár majdnem mindenhol érthető, azaz artikulálva énekli ki Soma.

Az eklektikához tartozik: a számok között mintha érződne, hogy ez vagy az a darab sokkal közelebb áll a zenekar tagjainak szívéhez. Ami kevésbé, abból mintha kispórolták volna a kraftot. Ezt érzem például a lemezt beharangozó Evermore-ban, de a Silverline-ban is lehetne több a „meggebedünk azért, hogy ez a dal is a mennybe menjen” nekifeszülésből.

Nem szabad azonban amellett sem elmenni, hogy a zenekar alig négy év alatt igazodási pont lett a magyar pszi-rockban. Bebizonyította, hogy Magyarországon is lehet izgalmas dalokat írni ebben a stílusban. S így tett azért, hogy ez a sok mindenből merítő és építkező zenei irányvonal ne csak néhány száz, magát nagyon elvontnak gondoló mimóza művészlélek szubatomi létmeghatározója legyen. Kimondva-kimondatlanul, ezért is mér, viszonyít mindenki mindent hozzájuk. A szcéna új arcai velük akarnak jóban lenni, őket üldözik, és lennének előzenekar a Middlemist előtt. A rajongók mellett így a kortárs pszi-rock ifjonc zenészei is akkordra lebontva, mint valami iránytűt boncolgatják a dalokat.

Ez pedig nagyon nagy felelősséget ró a tagokra, s túlmutat a lemezen. Ezzel ugyanis érdemes jól sáfárkodni. Ha összegezni kellene az egészet, a jövő nagy kérdése az lesz, hogyan él ezzel a zenekar, milyen utat mutat a társaknak.

Ráadásul nemcsak nekik, hanem egyre többeknek. Például a hetvenes évek ősrockfesztiváljain szocializálódott apám is eljön már velem Middlemist-koncertre, s a lemezüket is simán berakja egy vasárnap délután.

S ha élhetek egy teljes mértékben építő jellegűnek szánt kritikával: élőben érdemes lenne még inkább ráfeküdni az interaktivitásra. Mert jó, hogy a produkció vizuálisan is jól muzsikál – a lemez grafikáját egyébként Nóvé Soma készítette –, de érdemes lenne elgondolkozni az aktívabb színpadi jelenléten, ahol két dal között nem csak a következő szám címét hadarjuk el a mikrofonba. Mert tudjuk, hogy a stílus sajátja ez a fajta flegmának tűnő attitűd, mégis – ami a kommunikációt illeti – ajánlanám figyelembe a The Verve 2008-as glastonburyi koncertjét. Valahogy úgy érdemes, ahogy ott Richard Ashcroft nyomja.

Ami a koncerteket illeti egyébként, erdélyi fiatalok, figyelem: a Middlemist Red szerdán rövid turnéra indul. Három nap alatt három koncertet ad, így december 7-én a kolozsvári The Shelterben, december 8-án a marosvásárhelyi J’ai Bistrot-ban, december 9-én pedig a nagyváradi Moszkva Kávézóban lép majd fel.

További érdekességekért érdemes követni zenerovatunk, az Ígéretes titánok Facebook-, Tumblr- és Instagram-profilját is. Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!

###HIRDETES2###