Szombat este kimenőt kértem Anikótól, a szokásos, kéthavonta megrendezett pókerpartira, amit általában Zoli barátomnál tartunk, és gyakorlatilag mindenről szól, de legkevésbé a pókerről. Ilyenkor fröccsözünk, megbeszéljük ügyes-bajos dolgainkat, rendelünk egy pizzát, és mellesleg elnyerjük egymás pénzét. Szombaton nem kevés innivaló csúszott le a torkomon, sajnos időközben elfelejtettem, hogy másnap gyakorlatilag reggeltől estig én leszek Izabellel, ugyanis Ancsa jógatovábbképzésen vesz részt. Vasárnap hajnal 3-ra értem haza, beestem az ágyba, és azonnal bódult álomba estem. Reggel viszont Izi nem kegyelmezett, fél 9-kor elkezdte leadni a vészjelzést a szobájából, azaz apró, de jól hallható haaaaaaa-sikkantásokkal szólt, ideje bevinni neki a tejecskét. Anya már nem volt otthon, én pedig arra keltem: a fejem hasogat, a szám kiszáradt, ergo teljes mértékben másnapos vagyok. Kómás állapotban kicsoszogtam a konyhába, és tápszerkészítés közben, ködként kavargó gondolataim homályából egyszer csak felvillant: egész nap egyedül leszek egy másfél éves energiagombóccal, noha nekem most nyugalomra, sok vízre és alvásra lenne szükségem.
Izit ez természetesen egyáltalán nem érdekelte, én pedig borzasztó állapotom ellenére próbáltam blöffölni, azaz úgy csinálni, mintha teljesen százas lennék, s nem akarnék kipottyanni a két szemgolyómon. Ez eleinte bejött, sőt a reggeli utáni tisztába tétel közben majdnem magamhoz is tértem (a telepakolt pelenkának ebben nagy szerepe volt), de arra végül nem volt erőm, hogy csemetémet átöltöztessem „otthoniba”, ezért úgy döntöttem, hogy ma pizsipartit csapunk! Szóval a puzzle-kirakás közben már éreztem, a blöfföm nem fog működni. Ennek jelét is adtam azzal, hogy a földre heveredtem Izabel mellé, és megkértem arra, hogy most játsszon egyedül. Persze ő félreértette a dolgot, így inkább úgy döntött, felmászik a hasamra, és elkezd ugrálni rajta. Normál esetben ezt általában hagyom neki – legalább én is gyúrok hasra –, most azonban heveny hányinger és szédülés lett rajtam úrrá, így rohamléptekben a mosdó felé vettem az irányt. Persze itt sem volt menekvés, Izabel hamarosan odaért az ajtóhoz, és hangos „sziákkal” tartotta bennem a lelket, nekem pedig ismét bevillant, hosszú lesz ez a nap.
Kettőig kell kihúznom, a délutáni alvásig – ez volt az egyetlen melengető gondolatom, és bevetettem minden fegyvert: labdázás (20 perc), hintázás (15 perc), bújócska (4 perc – sajnos hamar megunja), kergetőzés (bármennyi perc, én másnaposan körülbelül 10 másodpercig bírtam), újságolvasás és -széttépés (30 perc), s végül a titkos fegyver: az UV-zöld kismotor! Játszadozás közben döntöttem magamba a vizet, ennek ellenére többször „meghaltam”, és gondolatban válogatott szitkokat vágtam ártatlan kislányom fejéhez, akinek csak az volt a hibája, hogy egy légtérben tartózkodott velem. Pedig egy rossz szavam sem lehetett rá, a kis tündérlány nem balhézott, nem hisztizett, egyszerűen csak megkövetelte a maximális odafigyelést, ami egyébként jogosan jár neki! Ebéd után simán letettem csicsikálni, majd rádőltem a kanapéra, és bealudtam.
A délutáni szakasz szinte már felüdülés volt a délelőtthöz képest, ráadásul Anikó 6-kor megérkezett, és felmentett szolgálataim alól. Összességében életem egyik legszörnyűbb macskajajos délelőttjét töltöttem el vasárnap, viszont a gyerek jól érezte magát. Sajnos meg kell állapítanom: az apáknak is szabad kirúgni a hámból, de nem érdemes…
