Izi annyi ajándékot kapott karácsonyra, ami egy egész óvoda igényeit fedezné, és az elmúlt két hétben az is kiderült, hogy egymaga képes öt perc alatt feltúrni a lakást. Persze semmivel sem játszik sokáig, már az eleinte nyerőnek tűnő hintaló is szomorúan lógatja az orrát a nappali közepén, ugyanis örökmozgó lányom naponta legfeljebb kétszer ül rá, és akkor is csak egy-egy percet tölt a hátán. A mozgatható kezű babának (3 éven felülieknek ajánlott) kb. két napig bírta a karja, ugyanis Izabel nem elégedett meg a testrész kétdimenziós mozgatásával, hanem egy laza mozdulattal kitörte a helyéből, így most van egy félkarú „rablónk”, akit inkább felraktunk a szekrénybe. A játékkal eltöltött időt természetesen exponenciálisan meg lehet növelni azzal, ha anya vagy apa is rakosgatja a kockákat, lapozgatja a könyveket vagy dobálja a labdát, de erre szerencsétlen szülőknek nincs egész nap kapacitásuk! Más kérdés, hogy az állandó rendetlenséget nem könnyű elviselni, de rendet rakni sem érdemes, ugyanis cirka 20 perc elteltével ugyanaz a helyzet fog előállni. Néhány napja arra kaptam fel a fejem, Anikó emelt hangon magyarázza Izabelnek, hogy marha nagy a kupleráj, és vigyázzon jobban a rendre, amire a kis hóhányó egy félszeg mosollyal reagált. Miután csendben kiröhögtem magam a történéseken, odamentem szívem választottjához (aki meglehetősen feldúlt volt), és megkérdeztem tőle: „Ugye tudod, semmi értelme ilyeneket mondani egy 20 hónapos gyereknek?„ Erre azt a teljesen egyértelmű választ kaptam, hogy „persze, hogy tudom, de legalább elmondtam neki, és ettől kicsit megnyugodtam”...
A mellékelt videón Izabel épp a pénztárgép-használat rejtelmeibe merül bele, ami nem csak számára szórakoztató:
