Emlékszem még rá, hogy édesapám 9 éves koromban sokadik alkalommal is a lelkemre kötötte, hogy idegen emberekkel ne menjek el sehová, még akkor se, ha cukrot vagy játékot adnak nekem. Erre én annyit kérdeztem huncut mosollyal az arcomon, hogy „rendben, és ha horgászbotot kínálnak”? Fater szerencsére értette a poént, én pedig gyakorló apaként most már tudom, milyen érzés, ha az ember félti a gyermekét. A bevezetőben említett szituáció egyébként teljesen ártalmatlan volt, annyi történt, hogy épp a parkban sétáltunk hármasban, mikor Izi úgy döntött, ő mindenképp jobbra szeretne menni, viszont az úti célunk balra volt. A dackorszak hajnalán ébredező kislányom gyökeret eresztett három méterrel a hátunk mögött, és elkezdett sírni, miközben arrafelé mutogatott, amerre mi nem akartunk menni. Elkezdődött a végeláthatatlan párbeszéd köztünk és csemeténk között, ami leginkább a „gyere Izi” és „oáááááá” szavakból állt. Ekkor megjelent egy teljesen szimpatikus, 70 év körüli bácsi, aki láthatóan értette a szitut, majd barátságosan odanyújtotta lányomnak a kezét, és megkérte, menjen vele. Erre Anikóval mosolyogva összenéztünk, na ebből mi lesz?! Izabel egy pillanatig sem filózott, megragadta a bácsi kezét, és elkezdte maga után húzni. Az úriember megtett vele néhány lépést, aztán aggódva hátra-hátrapillantott, szerintem jobban meglepődött az események ilyetén alakulásán, mint mi, akik alig tudtuk visszatartani a nevetést. Végül persze visszakaptuk lányunkat, de az ártalmatlan szitu ellenére nekem kicsit összeszorult a szívem. Ilyen könnyen el lehet vinni egy kisgyereket? Jó dolog, hogy Izabel nyitott az emberekre, és természetesen sosem hagyjuk magára, de azt hiszem, nemsokára én is sűrűn mondogatni fogom neki, hogy legyen óvatos az idegenekkel!
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
