Leszögezem, Izi lányom legfőbb erőssége nem a beszéd (hanem a mászás, mozgás), de azért hozza a 2010-es évjáratú gyermekek verbális átlagszintjét. Jó néhány „saját” szót is használ, például a cumit „moi”-nak hívja, a kenyeret meg „nei”-nek. Körülbelül egy hónapja próbálkozik mondatok összerakásával, ami eleinte csak a szavak egymás mögé helyezését jelentette, mostanában viszont meglepően jól összerakott mondatok hagyják el a száját.
Nyáron sok időt töltünk Velencén, drága Keresztanyámék telkén, ahol Izi komoly ábrázattal mindennap megjegyzi, hogy „csuda meleg van”. Erre mi lelkesen bólogatunk, mintha nem lenne nyilvánvaló Reggel kelés után valódi jó szomszédként viselkedik, cumival a szájában kislattyog a kertbe, aztán mikor meglátja a kerítés túloldalán Gyuri bácsit, akkor a cumi miatt selypítve hangosan köszön: „Jó jeggelt, Gyuji!”
Különös élmény látni és megtapasztalni, hogy a szavak megtanulásával a gondolkodása is milyen rohamosan fejlődik. Mostanában kezdi felfogni, hogy egyszer apa és anya is gyerek volt, mert látott rólunk régi képeket, és valahányszor Anikóval elmennek a velencei óvoda mellett, Izabel megjegyzi: „Amikor apa pici volt, akkor óvoda.” A nem létező nagy tanulságok leszűrése helyett most mellékelek egy közösségi portálon talált viccet, ami kiválóan érzékelteti a „beszédre tanítás” nehézségeit:
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!