Félelem és rettegés a hálószobában

Minden gyerek átesik a magánytól és a sötétségtől való félelem szakaszán, de amit Izabel művelt vasárnap este, azt az ellenségeimnek sem kívánom.

Lányom nemsokára két és fél éves lesz, egyszerű mondatokkal már minden gondolatát meg tudja osztani velünk, ami hatalmas öröm a szülői szívnek. A szavak megtanulásával a gondolkodása is sokkal összetettebb lett, ami – a természet rendje szerint – magával hozza az olyan negatív érzéseket is, mint a magány, valamint az ismeretlentől és a sötéttől való félelem. Napközben ebből nem sokat érzékelünk, izeg-mozog, be nem áll a szája, láthatóan jól érzi magát, viszont az utóbbi hetekben az esti lefektetés egyre komolyabb gondokat okoz.

A végén már minket is átjárt a félem

A csúcspont (remélhetőleg az volt) vasárnap jött el, amikor a szokásos evés-fürdés-mesélés után Anikó bevitte Izabelt a szobájába alukálni. Normál esetben a kis hercegnő 3-4 alkalommal hívja vissza szüleit audenciára „Anya gyeje ide!”, vagy „Apa gyeje ide!” felkiáltással, és ilyenkor be kell menni, le kell térdelni a kiságyhoz, és ölelgetéssel, valamint nyugodt és szeretetteljes szavakkal el kell ültetni benne az alvás gondolatának magvát. Korábban ez többé-kevésbé sikerült, vasárnap azonban megmakacsolta magát a kisasszony, és a 3-4 alkalomból lett 14-15! Ahogy telt az idő, egyre inkább elkeseredtünk Anikóval, ugyanis hiába nyugtattuk meg minden alkalommal, amint kijöttünk a szobából, elkezdett bömbölni. Ezzel önmagában nem is lenne baj, hiszen néha azért lehet hagyni a gyereket sírni, csak éppen a tornászbajnok Izabel ki tud mászni a nyakáig érő (!!!) kiságyból, emiatt félünk, hogy beüti a fejét, vagy eltöri valamijét. A történethez hozzátartozik, hogy kislámpát is vettünk már a szobájába, hátha a sötéttől fél, sőt az utóbbi időben a két hálószobát elválasztó ajtót is nyitva hagyjuk neki, mert így tudja, hogy anya és apa nem teleportál el a holdra, hanem a szomszédban próbálja élni gyerekmentes esti életét. Az egész procedúra végül két óráig tartott, időközben Anikó is elsírta magát, én meg kínomban fennhangon kérdőre vontam Izabelt – hát nem jött be. Azt hiszem, végül belefáradt a bőgésbe, mert épp akkor, mikor szerelmemmel együtt a zsilettpengét kerestük érfelvágás céljából, egyszer csak abbahagyta a sírást és elaludt. Ekkor már háromnegyed 11-et mutatott az óra, mi pedig testileg és lelkileg porrá törve örültünk, hogy végre aludhatunk. Persze a kis terrorista éjjel 4-kor is felkelt, és tartott egy félórás műsort, de azt már rutinból lehoztuk...

A gyereknevelésben a tehetetlenség érzése a legrosszabb, mikor úgy érzed, mindent megpróbáltál egy helyzet megoldása érdekében, a csemete mégis bőg. Hétfőn beszéltünk egy szakértővel, aki megnyugtatott minket, ebben a korban teljesen természetes a kisgyermekek ilyetén viselkedése, és tulajdonképpen örüljünk neki, hogy eddig viszonylag nyugodt éjszakáink voltak. Nincs titkos megoldás, a kis porontyot szeretni kell bolondulásig, sosem szabad elveszíteni a fejünket, és következetesnek kell maradni. Leírva ez egyszerűnek tűnik, de az életben ku...ra nem az!