Anikó már kedden elmesélte Izinek, hogy holnap állatkertbe megyünk, és ott miket láthat, aminek az lett a következménye, hogy a kis energiabomba teljesen felpörgött az esti lefekvés idejére, és még fél 10-kor is azt kérdezte tőlem, hogy „apa, az elefántnak van kukija”? Ez a téma mostanában nagyon foglalkoztatja lányomat, így meg sem lepődtem a kérdésen, azt válaszoltam, ha fiú elefántot látunk, akkor annak tuti kukija lesz.
Állatkerti tervezés
A szerdai napot úgy terveztük szerelmemmel, hogy dél körül odaérünk az állatkertbe, ahol majd megebédelünk, a délutáni alvást pedig ezúttal kihagyjuk. Belépés után egyből elkövettük a nagy hibát, ugyanis balra fordultunk, amivel kapásból a lehető legmesszebbre kerültünk a zsiráf-elefánt duótól, ugyanis ezek az állatok egyből a bejárattól jobbra vannak elszállásolva. Ezt persze akkor még nem tudtuk, és nem is akartuk fárasztani magunkat a térképpel, inkább „rálazultunk” a témára és élveztük a napsütést. Izabelnek már a pávák annyira megtetszettek, hogy megpróbált átmászni hozzájuk a drótkerítésen, azonban bamba kábulatomból még időben ocsúdtam, és visszarángattam az útra. Én speciel jó régen voltam az állatkertben, de az hamar kiderült, hogy szép állapotban van, és az állatok életkörülményein is sokat javítottak az utóbbi években. Szerda lévén elég kevesen voltak, aminek örültünk, mert így nem kellett sorba állni a gorillákat elválasztó plexinél. Izabelt annyira elkápráztatta a sok különböző létforma látványa, hogy még kérdezgetni is elfelejtett, pedig magamban már felkészültem rá, milyen okos dolgokat fogok majd válaszolni. Így inkább Anikót szórakoztattam az olyan jellegű információkkal, mint például a medve imádja az emberi agyvelőt, ezért kapásból azzal kezdi, hogy szétroppantja a koponyát Az a barlang, ahol a fókákat lehetett a víz alatt megtekinteni, különösen nagy hatással volt Izire, ugyanis ott kémlelte a zavaros vizet az üveg közvetlen közelében, mikor egyszer csak tőle alig 80 centire elúszott egy méretes fóka. Szegény gyerek ijedtében majdnem dobott egy hátast, de miután megnyugtattuk, kifejezetten élvezte a fókapár lubickolását.
A félelmetes kecskék
Egy órakor megebédeltünk az egyik étteremben, majd folytattuk utunkat. Hála Istennek, hogy magunkkal vittük a háromkerekű, tolható triciklit, ugyanis Izabel ebéd után mélypontra zuhant (ekkor szokott aludni), így viszont nem kellett a karunkban cipelni, hanem beültettük a cangába, és onnan szemlélte az eseményeket. A puputevék különösen tetszettek neki, meg is akarta őket simogatni, de bennem élénken élt még egy tizenöt évvel ezelőtti emlék, mikor egy túl aktív turistát nagyjából fél liter takonnyal leprüszkölt egy teve, így erről inkább lebeszéltem. Azt gondoltuk, hogy majd a simogatóban Izabel közelebbi barátságot köt a kecskékkel, de erre esélye sem volt. A gyerekeknek tervezett simogatónál senki más nem volt, így mikor bemásztunk az állatokhoz, kb. 15 darab kiéhezett kecskével találtuk szembe magunkat, akik mind arra számítottak, hogy majd adunk nekik kis zöld bogyókat. Az egyik példány simán elkezdett kérődzni a túlságosan lelógó sálamon, alig tudtam kimenekíteni a szájából, egy másik pedig Anikó bőrtáskáját csócsálta meg. Izabelt is egyből betámadták a „vérengző fenevadak”, és mikor elkezdett sikoltozni, inkább menekülőre fogtuk.
Az elefánt imádja a céklát
Izabelben az idő előrehaladtával egyre nehezebben tudtuk tartani a lelket, már az sem villanyozta fel a nagyokat ásító kislányt, hogy hamarosan megláthatja a zsiráfot meg az elefántot. Végül a nagy pillanatra délután 3-kor került sor, akkora már átesett a holtponton, és érdeklődve figyelte a kis zsiráf futkározását anyja körül, valamint az elefánt etetését. Megállapítottuk, hogy az elefánt kedvence a cékla, ugyanis a rengeteg zöldség és gyümölcs közül először azokat válogatta ki. A túra végére mi is elfáradtunk, de nagyon jól éreztük magunkat ebben a csodálatos környezetben, ahol eltűnik a város zaja, és a hétköznapi stressz is elillan az emberből. Másnap reggel Izabel felkelt a kiságyában, és azt kiabálta: ma is menjünk az állatkertbe!
