Nem eszik a gyerek!

Na jó, a lekváros palacsintát meg a túrógombócot speciel két pofára tömi a gyerek, de ha normális ételről van szó, akkor jön a kínszenvedés.

Kétéves koráig Izabel úgy evett, mint a kisangyal. Saját kanalával az utolsó falatig eltüntette az ennivalót, ráadásul a nagy részével még a szájába is betalált, a maradék meg ment az előkére és a földre. A dackorszakkal együtt azonban beköszöntött életünkbe a passzív, nyűglődő, 50 percig tartó étkezés, ami Anikó és az én idegeimet is felborzolja. Szerelmem egyébként baromi jól főz, az együtt töltött öt év alatt talán kétszer mondtam neki, hogy ez az étel most nem lett az igazi, a többi esetben mind a tíz ujjamat megnyaltam. Erre tehát nem lehet panasza Izabelnek, és nem is az étel íze áll szenvedésének hátterében, hanem az, hogy egyszerűen unalmasnak tartja a procedúrát, és inkább játszana meg rohangálna.

Ha gyerek van, lőttek a nyugodt étkezésnek

Egy átlagos hétvégi ebédelésünk például úgy néz ki, hogy helyet foglalunk az asztalnál, lányom nagyjából a második falatig lelkes, aztán leteszi a kanalat, és elkezd magyarázni (kivétel a palacsinta és társai, ilyenkor még repetázik is). Onnantól kezdve egyikünknek etetni kell, így szép lassan kihűl a saját kajánk, arról nem beszélve, hogy elképesztően fárasztó dolog 50 percen keresztül mindenféle cseles mondatot kitalálni annak érdekében, hogy hajlandó legyen bekapni a falatot. Korábban szerettem enni, nyugodt környezetben, beszélgetve elfogyasztottuk az ebédet, majd kellemesen elnyújtóztunk. Most viszont eleve gyomorgörccsel ülök asztalhoz, és képtelen vagyok az ízekre koncentrálni, mert megy a harc a csemetével.

Próbálkoztunk már a szigorral is, de nem akarjuk, hogy para legyen a kiscsaj számára az étkezés, ezért ezzel felhagytunk, aztán kísérleteztünk a liberális, „hagyjuk azt csinálni, amit akar” stílussal is, azonban ilyenkor elmászkál mindenfelé, és még három óra múlva is tele van a tányérja. Aki tudja a problémára való megoldást, az kérem írja meg nekem hozzászólásban!