A gyerek korán kezdi az önismeretet

Izabelnek naponta többször dühkitörése van. Ebben nincs is semmi különös, viszont nagyon cuki, ahogy próbálja megérteni saját viselkedését.

Jelenleg az a helyzet, hogy 2 és fél éves lányomat kenyérre lehet kenni, amennyiben minden úgy történik, ahogy ő szeretné. Tény, ez is egy lehetséges nevelési modell, de gyanítom, néhány hét elteltével felkötnénk magunkat Anikóval, így inkább a gyereknevelés „rögösebb” útját választottuk, azaz néha nemet mondunk a kis diktátornak. Például akkor, ha páros lábbal ugrál a parkettán (amit imád az alattunk lakó), ha a zsírkrétával megcélozza a falat, ha bele akar inni a sörömbe, ha elkezdi csapkodni valamelyik felmenőjét, vagy ha dobálni kezdi a gumilabdát a tévé közelében. Természetesen amikor meghallja a „NEM SZABAD” szóösszetételt, akkor pavlovi reakcióként egyből elkezd ellenkezni, majd miután felemeljük a hangunkat, ő is visszakiabál ránk (azaz tükröt tart elénk). Félreértés ne essék, próbálkoztunk mi a halk, nyugodt rászólással is, de annak nagyjából annyi értelme van, mint húszezreseket dobálni a pöcegödörbe.

Az önismeret első jele

Az utóbbi hetekben újabb fejezettel bővült a dühkitörése, ugyanis miután belenyugszik a megmásíthatatlanba, felteszi nekünk a kérdést, hogy „apa, miért sírtam?”, vagy „anya, miért kiabáltam?”. Amikor először meghallottam ezt, akkor rám jött a röhögőgörcs, de inkább nem azt válaszoltam neki, ami először eszembe jutott (a nyomdafestéket úgysem tűrné), hanem visszakérdeztem, hogy „na, vajon miért sírtál”? Ekkor rendszerint teljesen korrekt módon megfogalmazza a dühkitörése okát (például mert nem ugrálhattam, nem kaptam több csokit stb.), majd néhány perccel később szende félmosollyal az arcán megjegyzi, „most már megnyugodtam”. Hát ilyenkor olyan zabálnivaló ez a gyerek, hogy az agyamat eldobom! Ezzel kapcsolatban a legmókásabb eset hétfőn délután történt, mikor mesét akart nézni a tévében, én pedig eleinte ellenkeztem (mivel délelőtt már nézett), de aztán a fáradtság és a lustaság miatt meggondoltam magam, és mégis beraktam a Bogyó és Babócát a DVD-lejátszóba. Erre Izabel leült mellém a kanapéra, és azt mondta, „apa, most már megnyugodtam”. Mondja valaki, hogy nincs humorérzéke a gyereknek...