Baromi hosszú volt ez a tél, testileg-lelkileg meggyötörte az egész családot, de ha jól sejtem, a fél ország hasonlóan érez. Annyira pocsék idő volt az elmúlt hónapokban, hogy az embernek nem volt kedve kimozdulni a lakásból. Szegény Izabel is nehezen viselte már a bezártságot, és a játszótérhiányt, így Anikó aktivizálta magát, és az interneten kinézett egy frankónak tűnő gyerekprogramot. Az esemény legfőbb vonzerejének a csemetéknek való kötélpálya, a zenés program, és az arcfestés tűnt. A terv megszületett, a kivitelezésre pedig április 7-én, reggel 11 óra után került sor, ugyanis addigra szedtük össze magunkat, és jutottunk el a Deák téren lévő Akvárium Klubba.
Gyorsan lelövöm a poént, a gyakorlatban sem kötélpályára, sem arcfestésre utaló jeleket nem találtunk, viszont belépés után orrba vágott a tornateremszag, ami annak tudható be, hogy egy héttel korábban jógahétvégét tartottak a helyszínen. A jegyszedő kislányt hiába kérdeztük a hiányosságokkal kapcsolatban, fogalma sem volt róla, hogy mivel volt meghirdetve az interneten a rendezvény. A „csökkentett módú” program így abból állt, hogy négy asztalt összetoltak, ahol a gyerekek színezhettek, valamint pillangót készíthettek, emellett állt egy pörgethető szerencsekerék, ami előtt nagyjából 15 apróság ácsingózott. Ja és persze az asztalokhoz sem lehetett hozzáférni, mert ott is minden helyre legalább ketten várakoztak. A másik, elsötétített teremben épp véget ért a mesefelolvasás, így onnan kifelé szállingóztak az emberek a büdös tornacipőszaggal együtt. Nekem az első percekben a „tipikus magyar szervezés” szóösszetétel kavargott a fejemben, így átálltam nihil üzemmódra, és sodródtam az árral. Egyébként nagyjából 100-150-en lehettünk a helyszínen, és a többi szülő arcán is a csalódottság jeleit véltem felfedezni.
Délben következett a fő attrakció, néhány űrhajósnak öltözött huszonéves fiatal személyében, akik a színpadra invitálták a gyerekeket, és közös űrutazásra indultak, hogy felfedezzék az univerzum rejtelmeit. Nem akarom különösebben fikázni az interaktív előadást, szerintem inkább idősebbeknek, hat éven felülieknek való volt a műsor, de tulajdonképpen a picik is élvezték a fény és hanghatásokat, valamint az ugrálást, csak épp a történetből nem sokat értettek meg. Az egyszeri szülőnek is résen kellett lennie, ugyanis amikor 30-40 gyerek fent dübörgött a színpadon, akkor az aggódó felmenők – velem együtt – sorfalat álltak a színpad mellett, nehogy valamelyik pörgő, ugráló csemete lezúgjon az egyméteres magasságból. Én három gyermeket mentettem meg a mélységtől – igaz, egyikük a fülig érő szájú Izabel volt.
A műsor után találtunk lányomnak is helyet a színező asztalok mellett, ahol kedvére maszatolhatott, vagdoshatott, sőt készített egy igen speciálisan kinéző pillangót, ami bármelyik horrorfilmben megállná a helyét. Bár az elején mérgelődtem az átvágós hangulatú gyermekprogramon, a kicsik tulajdonképpen jól érezték magukat, a legkevésbé sem érdekelte őket, hogy mi nincs, hanem örültek egymás társaságának, és csillogó szemmel bámulták az űrhajósokat. Más kérdés, hogy mondjuk Németországban nyilván sokkal szervezettebb és izgalmasabb egy ilyen rendezvény, de ha a saját elvárásaimon túllendülök, és nem akarok gondolatban kitörni a magyar valóságból, akkor fülig érő mosollyal azt mondom: kicsi, büdös, de legalább a miénk volt ez a Hetedhét Piknik.
