Izabel két dolgot különösen imád: az egyik a fagyi, a másik a chips. Utóbbi, egyébként nem túl egészséges rágcsálnivalóból viszonylag ritkán kap (kéthetente), talán ennek köszönhető, hogy a szagát 200 méterről is kiszúrja. Szerda este már letettük aludni a kiscsajt, és egy zacskó chipsszel felfegyverkezve elkezdtük nézni a tévében a Sherlock és Watsont. Nagyjából a zacsi felénél jártunk, mikor Izabel kiszólt a szobából: „Anya, gyere, igazítsd meg a lábam!” Ezt egyébként minden este eljátssza, ilyenkor be kell menni, és a hálózsákot el kell rendezgetni körülötte. Anikó be is ment, majd nagyjából három perc múlva nevetőgörccsel küszködve támolygott ki a szobából. Kérdeztem, mi történt, de a nevetéstől igen nehezen sikerült elmesélnie az eseményeket.
Történt, hogy miután odament a kiságyhoz, Izabel felállt és a következő párbeszéd zajlott le:
– Anya sipszet ettél?
– Igen, apával tévét nézünk, és chipset eszünk.
– Én is kaphatok?
– Nem, édesem, tudod, már fogat mostál, ilyenkor nincs már evés. Aludj szépen.
– Jó, de megszagolhatom a szádat?
– Igen.
Ekkor Anikó kinyitotta a száját, Izabel odaszagolt, majd villámgyorsan benyúlt az egyik ujjával Anikó szájába, hátha egy kis maradékhoz juthat. Anikó először meglepődött, majd nevetésben tört ki. Erre Izabel arca is felderült, és fülig érő szájjal megkérdezte: – Vicces voltam, anya?
