Egy hároméves kislánynál nem meglepő, hogy próbálgatja a karmait, és Izabel bizony alaposan kitesz magáért. Gyakran nem is tudom eldönteni, hogy szemtelen stílusa láttán nevessek vagy bosszankodjak. Profi színésznőket megszégyenítő módon tudja lebiggyeszteni az ajkát, csípőre tenni a kezét és hátat fordítani szüleinek. Persze ilyenkor tilos nevetni, mert csak megerősítjük a gyermeket abban, hogy az ősökkel jó móka feleselni, ennek ellenére néhány szituációt lehetetlen mosolygás nélkül túlélni.
Az utóbbi hetekben kiestem a pikszisből, ami főleg annak tudható be, hogy a váltott műszakos munka miatt jóval ritkábban lát engem Izabel, mint az édesanyját. Korábban, ha hazaértem, kislányom kitárt karokkal repült felém, de például tegnap épp mesét nézett, mikor betoppantam, és még a fejét is csak nagy nehézségek árán tudta felém fordítani egy flegma köszönés kíséretében. Mostanában sűrűn hallom a „ne mondj ilyeneket”, „nem akarom hallani”, „nem figyelek oda” mondatokat, amelyeket általában akkor kapok meg tőle, ha valamiért rászólok. Egy másik agyzsibbasztó húzása a süketség eljátszása. Ilyenkor hiába szólunk neki valamiért (ebédidő, fürdőidő stb.), a füle botját sem mozgatja, csak mikor az ember odamegy, megfogja a kezét és határozottan rászól. Ezt persze kikéri magának, úgy csinál, mintha még ő lenne az áldozat! Na, ekkor már nincs kedvem mosolyogni, hanem a szigorú oldalamat felvillantva elmagyarázom neki, hogy Anikóval hatszor szóltunk neki normális hangnemben, de ránk se bagózott, így eszébe ne jusson megjátszani a sértett hercegnőt! Bármily hihetetlen, de mikor lelepleződik a „játéka”, megenyhül, és onnantól kezdve kenyérre lehet kenni – úgy nagyjából fél óráig...
Azért szerencsére nem csak huzavonából áll a napunk. Ha Izabel kipihenten ébred, süt a nap, és a csillagok állása is megfelelő, akkor olyan, mint egy tündér. Az pedig minden atyai szenvedésemre gyógyírt jelent, hogy az esti búcsúzáskor mindig átölel, ad két cuppanós puszit, és csillogó szemmel azt mondja: „Szia, apa, holnap találkozunk!”
