Több generációt is kiszolgál a piros bicikli

A kis masszív, tömör gumis bicikli első tulajdonosa Andi unokanővérem volt, cirka 40 évvel ezelőtt. Később még hárman használtuk a családból, majd hosszú pihenés után Izabel kezei közé került.

Imádtam ezt a bicajt! Tulajdonképpen már azt hittem, nem is létezik. Nagyjából háromévesen került a fenekem alá, előttem Andit és Gábort, unokatestvéreimet szolgálta ki, és akkor még remek állapotban volt. Széles nyomtávja, masszív, tömör gumis kialakítása révén ragyogóan lehetett vele repeszteni, hihetetlen kanyarsebességeket értem el vele. Annyira imádtam, hogy jóval később, 5-6 évesen is gyakran felültem rá, pedig akkor már segédkerekekkel ellátott klasszikus biciklim is volt. Egyetlen hátránya van, hogy nincs fékje. Semmilyen. Ehhez képest meglepően ritkán kerültem veszélyes helyzetekbe, ráadásul könnyedén le lehetett róla ugrani, amit néha menet közben is megtettem. A piros csoda utánam még a húgomat is kiszolgálta, aztán a feledés homályába veszett, ami technikailag a padlást jelentette.

Múlt hétvégén két napot Velencén töltöttünk, keresztanyáméknál, ahol meglepetésszerűen előkerült a piros bicikli, és engem elöntöttek az emlékek. Persze rosszabb állapotban volt, mint hittem. A pedálrésznél hegesztés nyomai, a gumik több helyen berepedve (mivel tömör gumis megoldásról beszélünk, ez nem veszélyezteti a haladást), a nyereg forog, a kormánymarkolatokat pedig ragasztószalag tartja össze, de ezeket az apróságokat leszámítva a háromkerekű szépség a múltból járóképes volt. Izabel csillogó szemmel vette birtokba, és bár el kellett telnie néhány órának, hogy rájöjjön a pedáltekerés művészetére, vasárnap délután már úgy döngetett vele, mint egy igazi profi. Egyetlen izgalmasabb eset történt, még szombaton, amikor fék híján nem tudott megállni a járda mellett lévő kisebb árok előtt, de szerencsére Anikóval a közelben voltunk, és az utolsó pillanatban elkaptuk őt.

Lányomnak annyira megtetszett a kerékpározás, hogy vasárnap háromszor is el kellett menni vele a parkba gyakorolni. Tekerés közben Izabel arcáról földöntúli boldogság sugárzott, teljesen átszellemült, ráadásul pontosan tudtam, mit érez a kiscsaj, hiszen 30 évvel ezelőtt én ültem a kormány mögött. Izabel azóta is alig várja, hogy újra Velencére menjünk, szerintem beleszeretett a piros csodába. Meg tudom érteni!