A kutya mindig utat talál az ember szívéhez

Sokan egész életükben félnek a kutyáktól, és eddig Izabel is óvatos, amolyan virtuálisan simogató típus volt, most azonban egy alaszkai malamut felolvasztotta a jeget.

Szegény húgom, aki öt és fél évvel fiatalabb nálam, nagyon hosszú ideig félt, sőt rettegett a kutyáktól. Persze neki volt rá oka, ugyanis kétesztendős korában egy hozzá képest hatalmas vizsla feldöntötte a játszótéren, majd az első lábaival ráállt a vállaira, és közelről belecsaholt az arcába. Én sokáig nem is tudtam erről, akkor esett le, hogy komoly gáz van, mikor évekkel később kézen fogva sétáltam vele az utcán, és az egyik sarkon befordult egy egér méretű eb, ami a következő hatással volt tesómra: megállt, megbabonázva nézte az ölebet, közben egész testében remegett, és úgy szorította a kezemet, mint egy fémsatu, gyakorlatilag ropogtak a csontok a kézfejemben. Szóval a régi élmény örökre beégett testvérem génjeibe, de azért felnőtt fejjel mégis rendezni tudta a kutyákhoz való viszonyát, és most már kifejezetten kedveli őket.

Izabelnek nem volt semmi komolyabb negatív élménye kutyákkal, persze néha megugatták őt, de ez elkerülhetetlen. Lányom amolyan tudathasadásos állapotba kerül, mikor kutyust lát, ugyanis egyből meg akarja simogatni, azonban ha realizálódik a dolog, akkor csak nyúlkál felé, esetleg hozzáér a szőréhez, emellett egyből visszarántja a kezét, ha a négylábú felé fordítja a fejét. Pedig többször mutattam neki, hogy először dugjuk az orra alá a kézfejünket, mert meg tudja szagolni, mi pedig így mutatjuk ki bizalmunkat. Egyébként nagyon vicces, hogy Izit egyáltalán nem érdekli az eb mérete, múltkor például egy medve formájú bernáthegyit akart megsimogatni, ami olyan jámbor volt, mint egy borjú, ennek ellenére Izabel csak addig volt bátor, míg oda nem hozta a gazdája elénk. Ekkor lányom Jedi-üzemmódba kapcsolt, és félméteres távolságból, az erőt használva simogatta meg az állatot... Két héttel ezelőtt azonban minden megváltozott, lányom életében megjelent egy sokat látott eb (csak átmenetileg), és felolvasztotta a jeget.

Kokó nem mai \"csirke\", 14 éves, ami emberi korra átszámítva (7-tel megszorozzuk) 98 évnek felel meg! Egyébként ez nem látszik rajta, kifejezetten jól tartja magát. A barátságos alaszkai malamut unokanővéremé, és élete nagy részét Dabason tölti egy kertes házban. Igen ám, de a gazdiék nyaralni utaztak, így három hete keresztanyámék vigyáznak a veterán blökire Velencén. Kokó személyisége megérne egy misét, a lényeg az, hogy bár az ízületei már nincsenek túl jó állapotban, még mindig jókedvű, és nagyon szereti az embereket. Izabel is sok időt tölt most Velencén, és bár az első napokban csak kóstolgatták egymást, Kokó a legjobb módot választotta annak, hogy magára irányítsa a figyelmet – le se tojta a hároméves kiscsajt. Ezzel persze kihívta maga ellen a sorsot, és mostanra odáig jutottunk, hogy lányom egész nap Kokóval játszana, vagy fésülné a szőrét, aki viszont korából adódóan inkább a szellemi sportot kedveli, így a szó szoros értelmében menekül az én hihetetlenül aktív és lelkes lányom elől. Izi úgy viselkedik a malamuttal, mintha ő lenne a falkavezér, folyamatosan parancsokat osztogat neki (ne menj be a házba, igyál vizet, fussál velem stb.), Kokó pedig egy 98 esztendős jógaguru nyugalmával a füle botját sem mozdítja, inkább próbál távol kerülni a kis diktátortól. Szóval lányom hamar levetette a félelem álarcát, és bár biztos vagyok benne, hogy az idegen kutyákkal továbbra is óvatos lesz, a barátságos malamuttal töltött két hét nagyon sokat segített.