Csütörtökön délutános műszakot toltam, így a délelőttöt együtt tölthette kis családunk. Anikónak az a remek ötlete támadt, hogy menjünk el a közelben lévő lovardába, mert Izabel biztos jól érezné magát, és talán még rá is ül egy póniló hátára. Nekem is megtetszett a felvetés, ugyanis a lovakkal való eddigi kapcsolatom gyakorlatilag a zéróhoz közelít. Azt leszámítva, hogy gyerekkoromban egyszer ültem 10 percig egy normális méretű (azaz akkori szemmel hatalmas) paci hátán, semmiféle kapcsolatba nem kerültem eme intelligens, négylábú, patás élőlénnyel. Szóval úgy éreztem, nekem is van mit bepótolnom, Izi pedig teljesen odavolt a programért.
Bárki ingyen bemehet a Pasaréti Honvéd Lovardába, és mivel Izi nyerítő hangokat hallott az egyik istálló felől, első utunk oda vezetett. Az épületben nagyjából 15-20 pacit láttunk, mindegyik a saját kis elkerített részén álldogált, és békésen majszolta a zabot. Meg kellett állapítanom, hogy bár 182 centiméter magasra nőttem, ezek a lovak akkor is bazi nagyok. Mindegyik karámnál egy kis tábla jelölte a hátas nevét, korát, típusát (mén, herélt, kanca), a tulajdonosa nevét, és a napi kajaadagot. Izabel természetesen meg akarta simogatni az egyik békésen csámcsogó négylábút a rácson keresztül, de előttem egyből felsejlett néhány leharapott ujjacska látványa, így inkább lebeszéltem róla. Végigsétáltunk az istállóban, mindegyik pacit meglestük, nekem főleg egy hatalmas, ébenfekete mén tetszett, aki mellett kiscsikónak tűntek a többiek. Nemsokára megjelent egy overallos fiatalember, aki a lovak gondozásáért felelt, és kinyitotta az egyik karámot, hogy feltöltse szénával. Ő szólt nekünk, hogy ezt a pacit nyugodtan megsimogathatjuk, aminek örömmel tettünk eleget. A harapásra vonatkozó kérdésemre azt válaszolta, hogy a kancákat és a herélteket általában meg lehet simogatni, de a ménektől tartani kell. Például a korábban említett fekete mén állítása szerint több mint 700 kilogrammot nyom (!!!), és harapós fajta, úgyhogy vele óvatosan kell bánni.
Izabel időközben megunta a banánt, és elkezdte mondogatni, hogy fel akar ülni egy pónira. A fiatalember útba igazított minket, azt mondta, hogy a hátsó részen találunk majd egy fehér sátrat, ahol gyerekeket oktatnak a lovaglás alapjaira. A megadott helyszínen egy idősebb bácsit találtunk, aki nem volt túl kedves, és kerek perec kijelentette, hogy ötéves kor alatt nincs pónilovazás. Kértem, hogy csak egy pillanatra hadd ültessem fel lányomat az egyik mélynövésű paripa hátára, de csak rázta a fejét. Ekkor leguggoltam Izihez, és tájékoztattam az elutasító döntésről, aminek hatására csemetém arca eltorzult, majd belerúgott kettőt a sípcsontomba, és elkezdett sírni. Bár én csak a rossz hír közvetítője voltam, megkaptam méltó büntetésemet, és utána hiába magyaráztam neki, hogy nem apa tehet az egészről, én lettem a hibás azért, mert meghiúsult a lovaglás. Végül azzal sikerült megnyugtatni a gyermeket, hogy visszamentünk az istállóba lovat simogatni, és megígértem neki, hogy majd hamarosan kimegyünk a margitszigeti állatkertbe, ahol felülhet egy pónira.
Hazafelé még beugrottunk a játszótérre, ahol Izabel egyből kiszúrta a fából készült, hatalmas rugóra telepített hintalovat, a nyergébe pattant, és közel tíz percig lelkesen vágtatott. Nekünk szülőknek pedig az esett a legjobban, mikor fülig érő szájjal felénk kiabálta, hogy „látjátok, mégis lovagolhatok”!
