Ösztönlényből emberré válni

Örömmel tapasztalom az utóbbi időben, hogy kislányom próbálja megérteni saját érzéseit, és fáziskéséssel ugyan, de rákérdez arra, miért is balhézott az előbb?

Nagyon-nagyon várjuk már az óvodát. Anikó azért, mert a három évig tartó otthonléttől és gyerekneveléstől enyhe mértékben „megzizzent” Izabel annyira unja már a banánt, hogy rendszeres hisztikkel és balhézással próbálja fenntartani az izgalmat (sikerül is neki), én pedig azért, mert mire hazaérek, egy lelkileg szétzilált anyát, és egy terrorista lánygyermeket találok otthon, ami nem a legjobb párosítás a munka után való kikapcsolódásra. Ergo rólam sem lehetne megmintázni a türelem szobrát, bevallom őszintén, az utóbbi hónapokban túlélésre játszom. A szitu nyilván a gyermekkel rendelkező, kedves olvasóknak sem ismeretlen, ezt az időszakot egyszerűen át kell vészelni valahogy. Persze ha lenne testvére Izabelnek, nyilván más lenne a helyzet, de nincs, így a leányzó éli az egyke, ezáltal akarva-akaratlanul kissé elkényeztetett csemeték életét. Az óvodától várjuk a csodát, hisz anya visszakerülhet a munkaerőpiacra, ahol végre ismét felnőtt emberek által keltett ingerek érik, Izabel pedig saját kortársaival játszhat, amire egyébként hatalmas igénye van.

A hosszúra nyúlt bevezető után végre rátérek a címben sugallt témára, miszerint drága gyermekünk komoly lelki érésen megy keresztül, próbálja megérteni tettei okait és következményeit. Korábban általában annyi történt, hogy ha ki lett elégítve valamelyik igénye (mesenézés, finomság megszerzése, játszás anyával vagy apával, stb.), akkor boldog volt, és fülig ért a szája, ha pedig nem kapta meg, amit akart – mert mesenézés például csak este van, és ugyebár nem lehet egész nap finomságokat enni –, akkor jött a kétségbeesés és az ellenkezés. Nem arról van szó, hogy ezeket a kisebb hisztiket ne tudnánk néhány perc alatt lekezelni, csak hát naponta előfordul vagy tizenöt-húsz alkalommal, így nem csoda, hogy szegény szülő idegei estére kicsit megroggyannak. A lényeg, hogy az utóbbi hetekben változás történt Izabelnél, egy balhés periódust követően, mikor már megnyugodtak a kedélyek, megkérdezi, hogy „miért sírtam az előbb”, vagy „miért volt szomorú anya”? Ilyenkor kedvesen elmagyarázzuk neki a történéseket, és ő tágra nyílt szemmel figyel, látszik, hogy szívja magába az információt.

Két nappal ezelőtt, mikor a munkából hazaérve beléptem az ajtón, Anikó leginkább egy lőporos hordóra hasonlított, ugyanis Izi egész nap a nyakán lógott, és folyamatosan nyaggatta valamivel. Még a cipőmet sem tudtam levenni, szerelmemnél eltört a mécses, és nagyjából olyan arccal, mint amilyet Michael Douglas vágott az Összeomlás című filmben, megkért arra, vigyem el a derékig érő diktátort néhány órára itthonról, különben felköti magát az ajtófélfára. Ilyen kedves kérésnek természetesen nem lehet ellenállni, így összecsomagoltam a gyereket, és elmentem vele a játszótérre. Remekül elvoltunk, aztán Izabel egyszer csak leült mellém, és megkérdezte: Anya miért volt szomorú, mikor eljöttünk? Na erre elkezdtek csikorogni a fogaskerekek az agyamban, mert nem akartam lelkiismeret-furdalást okozni neki, ugyanakkor tudatni akartam vele az igazságot. A szavaimat gondosan megválogatva elmondtam, hogy anya azért volt szomorú, mert elfáradt attól, hogy egész nap nyaggatta valamivel, és nem hagyta, hogy egy kicsit a saját dolgát csinálja. Kiemeltem, hogy mindketten nagyon szeretjük, és ha rászólunk valamiért, vagy nem kap meg valamit, azt azért tesszük, hogy okos felnőtt váljon belőle. Végig rám nézett, láttam rajta, hogy tényleg érdekli a válaszom, és ez nagyon jólesett.

Tisztában vagyok vele, hogy Izi még egy kicsi gyermek, aki egyből és kendőzetlenül kimutatja az érzéseit, ugyanakkor már megjelent az igénye arra, hogy felfedezze saját magát, megértse viselkedésének hatását a közvetlen környezetére, ami egy újabb lépcsőfok az emberré válás rögös útján.