A gyermek két napig volt egészséges

Szeptemberben elkezdődött az óvoda, ami hatalmas lépés az egész család számára. Izabel két napig bírta a gyűrődést, aztán beteget jelentett.

Szeptember 2-án, hétfőn délig bárki mehetett a családból, hogy lássa, milyen is egy kiscsoportos ovis napirendje. Ahogy kell, elaludtunk kicsit, még jó, hogy munkások jöttek erkélyt felújítani, így a zajra megébredtem Mi korábban nem voltunk szülőin, mivel csak a nyár végén tudtuk meg, hogy mégis felvették csemeténket a másodikként megjelölt helyre. Nem volt jelünk, zsákunk, de még a benti cipőt is otthon felejtettem a készülődésben. Izi nem akart reggelizni a többi gyerekkel, de a teát elfogadta. Nagyon élvezte a kis mosdót, hogy feléri, hogy egyedül csinálhat mindent, én közben megismerkedtem az óvó nénikkel és egyikükkel egész bensőségesen elbeszélgettem.

Mikor lementünk az udvarra, rögtön jött a feketeleves. Mivel nyáron sokat játszótereztünk, Izi gyakran pisilt a bokor alá, ráadásul tetszett is neki. Nem meglepő, hogy az ovi kertjében is kijelentette, hogy pisilnie kell és ide tervezi, a gyepre. Mondtam, hogy azt csak vészhelyzetben lehet, de ez most nem az, mert két percre van a benti vécé. A kisasszony erre tombolni kezdett, magam is meglepődtem, milyen hevesen, mintha az egész délelőtti feszültségét vezetné le. Aztán a trambulinon egy nála fejjel magasabb kislánnyal ugrált, aki sokkal dinamikusabban élvezte a dolgot, mint a lányom, s Izi hiába kérlelte, hogy lassítsanak, szavai süket fülekre találtak. Izabel őrült haragra gerjedt, s közölte: „Én pedig többet soha nem játszom veled, és ha jössz hozzánk, a játékaimat sem adom oda!” Ezzel még nem ért véget a tragédiák sora, mert nem sokkal később egy nagyobbacska fiú véletlenül ellökte, és ekkor eltört a mécses. Nagyon nehezen tudtam megvigasztalni, pedig máskor néhány perc alatt megnyugszik. Anyuka is, gyerek is megfáradva tért vissza a csoportszobába, az ebédhez. Itt már minden simán ment, repetát kért, élvezte a közös étkezést, eljövetelkor még mondta is, milyen klassz hely ez

Őrülten elfáradtunk, nekem a sok infótól zakatolt a fejem, a nap további része pedig úgy telt, ahogy szokott. Szokásos délutáni játszóterezés közben már a barátkozás is könnyen megy, későn értünk haza. Fektetés után azért megjegyezte az ágyban, hogy ő holnap nem megy oviba, mert nem akar. Késő van, mondtam neki, hogy megértem, majd reggel megbeszéljük, most aludjon. Éjszaka körülbelül hatszor kelt fel sírva, babakorában csinált ilyet utoljára, én pedig izgalmamban szemhunyásnyit sem tudtam aludni.

Másnap reggel direkt úgy terveztem, hogy legyen idő mindenre, kis játékra, mesére, evésre. Ehhez képest Izabel hangosan azt mantrázta: „Nem megyek oviba, nem akarok!” Próbáltam kideríteni, mi lehet félelme oka:

Én: – Mitől félsz?
Izi: – Nem félek, csak nem akarom, hogy ott hagyj az oviban!
Én: – Az ember fél az újtól, ez így rendjén van, de napról napra jobb lesz és barátokra lelsz.
Izi: – Nem játszom senkivel, nem akarok!
Én: – Azt is lehet, akkor vonulj el, végy egy könyvet, ismerkedj a sok izgalmas játékkal.

Sírás, „nem, én nem megyek ” Kábé húsz percig tartott, mire sikerült megnyugtatnom, mire belül megbarátkozott a gondolattal, hogy mindenképp megyünk. Váltott is: „Jó, akkor még egy kicsit játszom a dinókkal.” Rábólintottam. Aztán vége a játéknak, cipő fel, de rögtön újrakezdte a mantrázást. Mondtam: „Figyelj, ebédre ott vagyok, nagyon rövid idő, hidd el, s van egy ötletem! Nekem van egy varázskarkötőm. Vedd fel te is a tiédet, ha hiányzom, csak pillants rá, simogasd meg, én is megsimogatom az enyémet, ez összeköt minket.” Ezek a szavak gyógyírként hatottak, teljes összhangban indultunk el, és mindketten izgatottak voltunk.

Odaértünk, örömmel kereste a helyét, kezet mosott vagy ötször (később meg majd könyöröghetek), aztán elbúcsúztunk:

Én: – Ebédre itt vagyok.
Izi: – Megígéred?
Én: – Persze – mondom, alig tudom a könnyeimet visszatartani, gyorsan elrobogok és a kapu előtt zokogok

Ebéd után értem vissza az oviba, ő pedig repült hozzám, és azt kiabálta: „Anyukám, anyukám!” Pedig én dühös csapkodásra készültem, de nagyon jól esett a reakciója. Mesélte, mi volt az ebéd, tanult egy új szót (kíváncsi őrmester) és kicsit sírt, mikor elmentem, hogy csak egy utolsó ölelést az anyának, mert azt elfelejtette, de Gizi néni ügyes volt, mondta, hogy anya nagyon siet, hozott egy könyvet és mesélt

Estére aztán beüt a ménkő: a gyerek tiszta nátha, hőemelkedése van; férjjel sokatmondó egymásra nézés, mondom neki: „Egy szót se!” Nyugtatom magam, bár csomó dolgom van a munkában: Izucska otthonról érkezett közösségbe, neki sokkal nehezebb. Próbálom elfogadni a helyzetet, azért ez a két nap durván sok volt, minek sietni, gondolja ő. Szerdától újra itthon velem, de nem komoly a baj, a hőemelkedés egy nap alatt elmúlik, ez csak egy kis nátha. Pénteken megkapjuk a doktor nénitől a papírt, hogy hétfőn újra mehetünk az oviba. Addig is együtt megvettük az ábrázoló- meg a tisztasági csomagot, hogy ő is be legyen vonva. Jöhet a következő felvonás!