Ha anyáék is várják az óvodát, akkor az gyanús

Jelentem, hétfőn kezdődik az óvoda. Lássuk, hogy áll az én kislányom a szociális olvasztótégelyre való felkészüléssel.

Egyedül étkezés: pipa. Délutáni alvás: pipa. Kommunikáció: pipa. Toaletthasználat: maradjunk annyiban, hogy fél pipa. Szociális állapot: egyke gyerekhez mérten – megfelelő. Tőle nem szabad elvenni semmit, de ő bárki játékára igényt tarthat. A hangszálai legalább erősek, és a küzdőszelleme is kiváló. Ez izgalmasnak ígérkezik

Persze ezek csak fontos külsőségek, mi, szülők leginkább azon „kattogunk”, hogy a gyerek lelkileg fel van-e készülve a számára gyökeres változást hozó óvodai életre. Szeretni fogja az óvónéniket? Vajon meddig tart a beszoktatás, és milyen hamar talál barátokat? Eszik-iszik majd rendesen? Domináns lesz, alkalmazkodó, vagy esetleg zárkózott? (Az első változatra 60 százalék esélyt adok, a másodikra pedig 40-et, a harmadik opciót nem igazán tartom valószínűnek.)

Mostanában azt vettem észre Izabelen, hogy óvatos duhajként várja az ovit, az utóbbi hónapokban kicsit visszaesett a lelkesedése. Tavasszal még nagyon be volt zsongva, mert egyébként nagyon jól érzi magát a gyerekek között, bár inkább az egy-két évvel idősebbekhez húz. Szóval, ahogy közeledik a kezdés időpontja, egyre ritkábban érdeklődik a várható történések felől, mintha ő is érezné, hogy azért ez nem lesz sétagalopp. Persze próbálunk odafigyelni arra, hogy a bébicsőszdéről főleg pozitív dolgokat halljon, de akarva-akaratlanul becsúszik néhány ártalmatlannak szánt megjegyzés, ami egy okos kislánynak nem kerülheti el a figyelmét. Ilyen például, mikor evés címén cirka 50 percig nyűglődik csemetém az asztalnál, én pedig pikírten megjegyzem Anikónak, hogy „kitartás, majd az oviban megtanul rendesen enni”. Vagy itt van egy másik eset, a délutáni alvással kapcsolatban. Mostanában nagyon le kell fárasztani a kiscsajt délelőtt, hogy simán elaludjon ebéd után, az esetek túlnyomó többségében késsel és pajszerrel vívott közelharcot kell vele folytatni a cél érdekében. Az egyik ilyen esetnél hangzott el valamelyikünk szájából, hogy „Izi, az oviban mindenkinek aludni kell ám”!

Ha egy bizonyos szemszögből nézem, akkor az ilyen megjegyzések hibának számítanak, hiszen a korábban felépített légvárat alaposan megtorpedózzák, és elbizonytalanítják az apróságot. Ezeket az eseteket meg is beszéltük Anikóval, és a későbbiekben próbáltunk odafigyelni az elszólásokra. Ugyanakkor talán mégsem követtünk el baklövést, hiszen az elkövetkező időszak igenis kemény lesz Izabel számára (mint minden csemete számára), és azzal ártanánk neki, ha hazug módon csak a jóról beszélnénk. Lányom az érzékeny kis antennáinak köszönhetően azt is jól tudja, hogy anya és apa várják már az ovit, amitől kapásból gyanússá válik a dolog: ha ők ennyire örülnek annak, ami rám vár, akkor valami nem stimmel. Hiba van a mátrixban!

Mi eközben izgulunk érte, és szurkolunk neki, hogy jól vegye az akadályokat, mert a megszületését követően most következik egy újabb, Paradicsomból való kitaszítás. Az elmúlt három évben anya óvó, meleg szárnyai alatt cseperedett kislányom, hétfőtől azonban pofán csapja a való világ, a maga hegycsúcsaival és hullámvölgyeivel együtt