Hogy több örömben és izgalomban legyen részem, mint amit Elizabeth Swaney produkciója jelentett hétfőn, két másik sportág eseményeit vettem célkeresztbe. Elsőként a curlingét, amelynek versenyei során négy párharc zajlik ugyanabban a csarnokban egyszerre. Tegnap a férfiak második „idősávjában”, helyi idő szerint kora délután a selejtező csoportmeccsek kilencedik körét rendezték a tizenkettőből.
A környezet nemcsak a versenyzők nemét tekintve volt úrias, a curling mindig is híres volt a sportszerűségről, nem a heves érzelmek kifejezésének terepe. Ám amikor nyolc nemzet szurkolói ülnek lelátón, óhatatlanul akadnak érdekes megnyilvánulások. És most nem elsősorban arra a kanadai szurkolóra gondolok, aki nyakában egy sállal, amúgy viszont csak egy szál alsónadrágban állt be a sorba a büfében, hanem inkább a hanghatásokra.
Míg az egymástól egy-egy lépésen belül elhelyezkedő pályákon a versenyzők többnyire kiáltásokkal, vezényszavakkal kommunikálnak – no meg elismerés gyanánt akár egymás fenekének seprűvel való megpaskolásával, miként a brit Kyle Smith tette Kyle Waddellel –, a szurkolókból fel-feltörtek az érzelmek. Hogy a hazaiak jobbára sikítással ünneplik a kedvenceiket, azt megszokhattuk (másodszorra volt okuk a curlingpályán az örömre, 8-6-ra nyertek Olaszország ellen, a végeredmény kialakulásához hasonló ünneplés zajlott a lelátón, amikor az első endet 3-0-ra nyerték).
A lelátó két oldalán is elhelyezkedő svájciak apró csengők rázásával ünnepelték a győzelmüket, de akadt jóval váratlanabb esemény is: a jobbára azért csendben zajló küzdelmek közepette egyszer csak felcsendült a Happy Birthday néhány amerikai torokból. A kanadaiak ellen küzdő honfitársuknak, Matt Hamiltonnak énekeltek, aki pont ezen a napon ünnepelte születésnapját.
Az esti program jóval inkább a látványról szólt: a síugrósáncok alatt, az ugyanott egy futballpályát is kiszolgáló lelátón foglaltam helyet, a férfi csapatverseny döntőjén. Didergésem közepette az a véleményem alakult ki, hogy a síugrók sokszor citált bátorságát csak az tudja felmérni pontosan, aki élőben is megnéz egy versenyt, látja az őrült magasan lévő sáncot, s ahogyan annak aljáról elrugaszkodik és a lehető legmesszebbre repül, ráadásul szerencsésen földet is ér az éppen soros vállalkozó.
Akár a nemrég lapunknak is nyilatkozó lengyel Kamil Stoch, aki a nagysáncot már megnyerte egyéniben, s most még nagyobbat is ugrott a szombatinál (139 métert), ám négyesük végül harmadik lett a Daniel Andre Tande (legjobbja 140,5 méter volt) vezette norvégok és a németek mögött.
