Csillagokat lerántó, szent hangulat uralkodott az olimpiai arany előtt

Bánhidi Ákossal készült interjúnkból az is kiderül, hogyan segítette Elizabeth Swaney a gyorskorcsolyázók olimpiai sikereit.

Az első néhány nap a fizikai fáradalmak kipihenéséről szólt, a pszichésé pedig sokkal tovább tart, ráadásul mivel a győzelem őrült összpontosítás eredménye volt, fejben mindenki nagyon elfáradt. Természetesen az eredmények óriási felszabadultságot is hoznak, így ez érdekes vegyüléke annak az állapotnak, amelyet most megélünk. Mindenkinek van kedve elmenni azért egy öröm-világbajnokságra, ugyanakkor a munkának a fáradságos, kínlódásos fonalát sokkal nehezebb felvenni, el is kellett telnie pár napnak, mire sikerült idáig eljutni. De ezen már túlléptünk, s most abban az áldott állapotban vagyunk, hogy

reggelente ízlelgetjük, amit sikerült elérni az olimpián, aztán ennek tudatában indulunk az edzésre.

Sokáig fog még tartani, mire visszakerülünk a földre, és újra a megszokott lélektani tényezők között folytatjuk a munkánkat.

– De gondolom, jó lebegni.
– Ez egyértelmű.

– Ha már a hangulat: le tudja írni, hogy a férfiak váltódöntője előtt mit tapasztalt az öltözőben?
– Ha véletlenül lett volna ott egy kamera, és most megnéznénk a felvételét, akkor nehezen állnánk meg könnyek nélkül, pláne tudva, hogy mennyi munka volt a sikerben. Szerintem még az unokánknak is mutogatnánk. Van a csapatnak egy motivációs zenéje, sajnos a címét nem tudom, de az már eleve olyan, hogy repülök a napba, és lerántom a csillagokat. A tőmondatos edzői utasítások és a legfontosabb elemekre való végső figyelemfelhívás eközben hangzott el, de

főleg az volt megható, ahogyan a versenyzők egymást biztatták. Az egésznek olyan szent hangulata volt, nehéz leírni.

Szólt a zene, veregették egymás vállát, mi Linával (Csang Csing, a csapat kínai edzője – a szerk.) mondtuk a mondókánkat, elképesztő energiahullám uralkodott, csodálom, hogy nem vetette szét az öltözőt. Hát, aztán szétvetette a jégen a teljesítményt.

– Ha jól látom, most is meghatódott kissé, ahogy felelevenítette.
– Nehéz ettől szabadulni. Ez az egyik legszebb emlék, örökre belém ivódott az a pár perc.

– Egy ekkora siker után bizonyára még nagyobb elvárások várhatók a csapattal szemben, ha csak a média oldaláról is. Kell ezt kezelni?
– Biztos, hiszen az elvárások okozta nyomás meglátszott az egyéni teljesítményünkön (Liu Shaolin Sándor két ötödik helye volt a legjobb eredmény – a szerk.). De nemcsak nekünk, a környezetünknek is kezelnie kell ezt, meg kell érteni, hogy nem szoktuk latolgatni az esélyeket. Én ezt különösen nem szeretem, ahogyan kitűzött elvárásoknak sem szeretek megfelelni, még akkor is, ha ez – kimondom kerek perec – sokaknak kenyeret tesz az asztalára, amivel egyébként semmi baj nincsen. De ezek inkább megnehezítik a fiatalok fejében azokat a helyzeteket, ahol meg kell feleljenek. Az egész sportág harminc év alatt a semmiből tornászta ide fel magát, mindig volt benne némi hányaveti lazaság, amely arról szólt, hogy miért ne tudnánk megmutatni, mit tudunk. Ebbe

fölösleges bármilyen egyéb stresszfaktort belecsempészni, még ha érthető és logikus is, hogy az eredményeink mentén az elvárás megszületik.

Egyértelmű, hogy nekünk is jobban kell majd feldolgoznunk; hogy miként, azon komolyan elgondolkodunk majd.

– Említette, hogy a március 16–18. közötti, montreali világbajnokság örömvébé lesz. Mit értsünk ez alatt?
– A csapat tagjai ebben az idényben megtették már, amit megkövetelt a haza, de azt gondolom, hogy ebben a felszabadult helyzetben az olimpiára megteremtett fizikai állapotból kijöhetnek olyan eredmények, amelyekkel ismét megörvendeztethetjük a szurkolóinkat. Ugyanakkor a férfiváltót bizonyára sokan meg akarják majd verni, például a hazai pályán szereplő, az olimpiai döntőben Liu Shaolin Sándor által két körrel a vége előtt megelőzött kanadaiak.