Túl a tervlapon, avagy ki tudják-e számolni a jövő építészei a kör kerületét?

Az irodák már lasszóval fogják a tervezőket, sokszor hiába: építészeink problémája túlmutat a gazdasági kérdéseken.

– Hat közeli ismerősből csak ketten maradtunk, de ha azt vesszük, én is pályaelhagyó vagyok, mert nem a klasszikus tervezői területen helyezkedtem el. Statikai számítást például már három éve nem készítettem, nem is biztos, hogy menne elsőre. De van közülünk, aki weblapokat fejleszt, olyan is, aki ékszereket tervez és készít. Talán mert erős grafikai képzést kaptunk, jó szemünk van, nagy az akaraterőnk és a kitartásunk. Tehát boldogulunk akkor is, ha nem építészként dolgozunk – emeli ki.

Azt, hogy az irodák és a megrendelők már nagyítóval keresik a tervezőket, jól mutatja, hogy ma egy építész minimum a másfélszeresét vagy kétszeresét is el tudja kérni a másfél évvel ezelőttinek. Ez az ingadozás viszont túlzás: ahhoz, hogy az építészi pálya kiszámíthatóbb legyen, sokkal kisebb kilengésekre lenne szükség. Most ugyanis hiába rengeteg a munka, azt semmi nem garantálja, hogy a helyzet másfél év múlva nem fordul meg ismét. Nagy kérdés, megmarad-e ez az új lakások csökkentett áfája, folytatódik-e a csok miatti építőipari pörgés. Ha ez nem így lesz, megint meginoghat a talaj az építészek lába alatt.

A bizonytalan környezetet Szoják Balázs Nívódíjas építész, az Év háza pályázat kurátora is kiemeli. Mint mondja, a szakma társadalmi megítélése az elmúlt pár évben nem változott, a presztízse nem ingott meg, viszont az a bizonytalan környezet, nem egyértelmű szabályozási háttér, amelyben az építészek dolgoznak, még a válságnál is többet árthat a szakmának. Tévúton van az oktatás is, a diákok sok középiskolában nem azt a tudást kapják meg, ami egy egyetemen elvárás lenne, amire szükségük lenne a helytálláshoz.

– Olyan gyorsan változnak a feltételek, hogy sokszor meg sem tudjuk ítélni, mi a jó és mi a rossz. A példákat látva nem egyértelmű sokszor az sem, hogy milyen alapelvek mentén haladunk, haladhatunk. Mihez merünk nyúlni és mihez nem, hogyan fejlesztünk. Amíg a feltételek nem egyértelműek, nem lehet megfelelően alkalmazkodni sem, nem várható el, hogy a fiatalok bátran lépjenek erre a pályára. Az sem, hogy a külföldön dolgozó építészek, illetve az ezen a területen tevékenykedő mérnökök visszajöjjenek, pláne hogy kint még ma is a hazai többszörösét keresik – emeli ki az építész. Hozzáteszi, hogy kamarai tagsággal rendelkező kollégák száma ma már messze nem egyezik azokéval, akik tényleg tervezéssel foglalkoznak, illetve akik itthon teszik ezt. Lehet, hogy már régóta Londonban dolgoznak, akár úgy is, hogy építész diplomával például egy pékséget üzemeltetnek. Szoják Balázs a válság éveiben maga is egy osztrák cégnek dolgozott. Bár velük még ma is kapcsolatban van, ma már főleg itthon tevékenykedik.

A helyzetet hasonlónak látja Földes László Ybl-díjas építész is. – Én is azt érzékelem, hogy az elmúlt években elég komoly depresszió jellemezte a szakmát. A visszaesés hosszú éveken át tartott, az árak és a tervezési díjak csökkentek, munka alig volt. Rengetegen mentek külföldre vagy hagyták el a pályát, sodródtak határterületekre. Ehhez képest tavaly év elején kitört az építési láz, mindenki optimista lett. Hirtelen azt vettük észre, hogy míg korábban a fiatal építészek jelentkeztek volna, csak éppen munka nem volt, addig mostanra megfordult a helyzet: az irodák meghirdetnek egy állást, de alig találnak jelentkezőt – mondja. Az építész kiemeli, hogy a cégek mostanra felszívták a tervezőket, nagy létszámmal működnek. Például ahol pár éve ketten-hárman dolgoztak, most már tízen vannak, és még bővítenének, de nem tudnak.

– Azok, akik elhagyták a pályát vagy külföldre mentek dolgozni, esetenként visszatérnek. Van például olyan tanítványom, aki kiment Svájcba két-három évre, pénzt keresett és világot látott, tapasztalatot gyűjtött. Talán két éve jött haza, most főleg rövid távra kiadott kisebb lakások felújításával, átalakításával foglalkozik. Jól kitalálta a dolog üzleti modelljét, vállalkozása jól prosperál. Persze ez egy kiragadott példa, nem tömeges jelenség, de azért látunk ilyeneket is – hangsúlyozza az építész. Olyan kollégákat is említ, akik továbbra is külföldön élnek, gondolkodnak azon, hogy visszajöjjenek-e. Ezt az életérzést Földes László is közelről ismeri, maga is dolgozott két évet Finnországban. Mint mondja, a dolog nagyon leegyszerűsítve úgy néz ki, hogy ha valaki hazajön, akkor komolyabb szakmai szereplővé tud válni, mint mondjuk Németországban vagy Angliában.

– Külföldön egy építész nem tud úgy piacra lépni, mintha ott született volna, kisebb a helyismerete, nincs meg hozzá a tőkéje, szerényebb a kapcsolatrendszere. Viszont tény az is, hogy külföldön komolyabb a szakma infrastruktúrája, erősebb a kulturális háttere, jobban szervezett az érdekvédelme. Fontosak a fizetésbeli különbségek is, bár a díjak az építőipar felpörgésével itthon is emelkednek – magyarázza az építész. Vannak tehát előnyök és hátrányok is, amiket mérlegelni kell. A kérdés már csak az, hogy a mérleg nyelve merre billen. Illetve az is, hogy mennyire lesz esélye egy új generációnak pályára lépni, és hogy az egyetemeknek mennyire kell ezért küzdeni. Tanszékeik erősen érzik ugyanis a gimnáziumok gondjait, illetve azt, hogy építésznek már nem feltétlen a legjobbak jelentkeznek. Ahogy egy oktató fogalmaz: korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy egy építészkarra olyan diák kerüljön be, aki előtt rejtély, hogy számolják ki a kör kerületét, de ma sajnos erre is van példa. Ami azért elgondolkodtató.