Szvetlana Alekszijevics kapta a 2015-ös irodalmi Nobel-díjat

A fehérorosz író, újságíró, Szvetlana Alekszijevics kapta az idei irodalmi Nobel-díjat.

A Svéd Akadémia indoklása szerint, Szvetlana Alekszijevics írásai korunk szenvedéseinek és bátorságának állítanak többszólamú emléket. A fogadóirodák hetek óta a most díjazott írónőt tartották a legesélyesebbnek.

Az elismerés 1901 óta íródó történetében először jelentette be nő a díjazott kilétét. Sara Danius irodalomtörténész 2013-ban lett a 229 éves Svéd Akadémia tagja, és ez év június 1-jén váltotta a titkári poszton Peter Englundot.

Sara Danius a bejelentést követően elmondta, Alekszijevics a szovjet és a posztszovjet korok embereinek életét ragadta meg különleges, erős műveiben. Írásai nem annyira az események, mint inkább az érzelmek története. Az alkotó új műfajt hozott létre az interjúkra és riportokra épülő munkáival, amelyek témájukban és formájukban egyaránt megreformálták a tényirodalmat – hangsúlyozta Sara Danius.

Szvetlana Alekszijevics a Szovjetuniót „alulnézetből”, a hétköznapi ember szemszögéből bemutató regényeivel vált világhírűvé. Műveiben a csernobili katasztrófát, az afganisztáni háborút és a Szovjetunió összeomlását is feldolgozta. Köteteihez több száz interjút készített veteránokkal, az elesettek hozzátartozóival, illetve a Vörös Hadsereg soraiban szolgáló nőkkel.

Szvetlana Alekszijevics fehérorosz apától és ukrán anyától született 1948-ban, az ukrán Ivano-Frankovszk városában. Katona apja leszerelése után a család egy fehérorosz faluban telepedett le, ahol a szülők tanítóként dolgoztak. Korán elkezdődött érdeklődni az irodalom iránt, már iskolai évei alatt jelentek meg versei. 1967-ben a minszki egyetem újságírói szakára jelentkezett, egyetemi évei alatt számos díjat nyert. Tanulmányai befejezése után döntenie kellett, szülei pályáját folytatja vagy újságírónak áll. Utóbbi mellett döntött, néhány évvel később pedig már a Neman című irodalmi folyóirat tudósítója volt, és hamar a non-fiction rovat vezetője lett.

Számos különböző műfajban alkotott, írt esszét novellát, riportot. Fiatal újságíróként úgy indult neki a pályának, hogy az egyszerű emberek történeteit szeretné összegyűjteni. Olyan irodalmi formát keresett, amellyel a lehető legvalóságosabban ragadhatja meg a történéseket. Első könyve, A háború nem asszonyi dolog, amely a Vörös Hadseregben harcoló nőknek állított emléket, 1983-ban készült el, de csak 1985-ben, a Gorbacsov-féle peresztrojka kezdetén jelenhetett meg. Időközben a kötet miatt perbe fogták az 1941–45-ös háború emlékének megsértése vádjával és elbocsátották állásából.

Ez a regény lett Az utópia hangjai című, ötkötetes regényciklusának első része. Később műveiben feldolgozta az 1979–1989-es afganisztáni háborút – ez a könyve magyarul Fiúk cinkkoporsóban címmel jelent meg –, valamint a csernobili katasztrófát is. A köteteihez több száz mélyinterjút készített háborús veteránokkal, az elesett katonák hozzátartozóival; illetve az atomkatasztrófa túlélőivel.

Az ötödik, magyarul nemsokára megjelenő kötetben a kommunizmus bukását és a Szovjetunió szétesését örökíti meg. Ebben a kötetben már néhány, ma már kevésbé ismert politikus és újságíró is szerepet kap az 1991-es puccs kapcsán, nagyrészt azonban hétköznapi emberek beszámolóiból áll. „A regényben nagy feszültséget okoz a Szovjetunióról való kétféle gondolkodás találkozása. A megszólalók nagyjából fele hátborzongató történeteket mesél a folyamatos rettegésről, az örömtelen életről, amelyet a szovjet emberek éltek. A másik fele nosztalgiával emlékezik, és nem tudja kiheverni a nagy eszme és a nagy birodalom bukását. Szvetlana Alekszijevics maga is bevallja, hogy számos reflextől, ösztöntől, ideológiai sémától ő maga sem tud megszabadulni” – mondta lapunknak M. Nagy Miklós, az Alekszijevics műveit magyarul megjelentető Európa Könyvkiadó igazgatója, az orosz irodalom szakértője.

„A regény arról is szól, hogy milyen világhoz vezetett ez az összeomlás: olyanhoz, amelyben még mindig homo sovieticusok alakítják az emberek életét, a politikát, és a társadalom egy része ezt elfogadja, hiszen maga is ezek között a minták között szocializálódott.” M. Nagy ugyanakkor azt is hozzátette: ideológiai célt nem lehet felfedezni a művekben. Alekszijevics szerinte a kor leghűségesebb krónikása kíván lenni; nála mindig történetekről van szó és soha nem ideológiáról.

Alekszijevics a rendszerváltás után a fehéroroszországi diktatúra kialakulásával ismét ellenzékivé vált, tíz évig nem is lakhatott hazájában, könyveit betiltották. 2010-ben visszaköltözhetett Minszkbe, de a munkái továbbra is indexen vannak és csak Oroszországból behozott csempészáruként hozzáférhetők.

1999-ben Herder-díjjal ismerték el munkásságát, 2013-ban pedig megkapta a német könyvkiadók és könyvkereskedők egyesülésének Békedíját, az egyik legjelentősebb civil kulturális díjat. Alekszijevics az SVT svéd televíziónak a Nobel-díjról azt mondta: fantasztikus és nagy megtiszteltetés, hogy olyan nagy írók társaságába kerül, mint Borisz Paszternak. Később Minszkben tartott sajtótájékoztatóján arról beszélt: a belorusz kultúra, és „örökké présben őrlődő kis hazája”, Fehéroroszország számára is elismerés az irodalmi Nobel-díj. Az ellenzéki író ugyanakkor azt is mondta, nem szabad engedményeket tenni a totalitárius hatalomnak.

Arról is beszélt, hogy szereti az orosz világot, „a jót és a humanistát” – az eltűnőben lévő balettet, a zenét és az irodalmat –, de ki nem állhatja „Sztálin és Putyin Oroszországát”, amelyben a lakosok „86 százaléka örül, hogy emberek halnak meg Kelet-Ukrajnában, nevet az ukránokon, és azt hiszi, hogy erővel mindent meg lehet oldani.”