„A szlovák kultúra nyitott a magyarokra”

Garajszki Margit Magyarországon született, mégis Pozsonyban kezdte építeni a karrierjét.

– Miben különbözik az ottani kulturális élet a magyarországitól?
– Bizonyos szempontból nyitottabbak a szlovákok. Persze én művészközegben mozgok, ahol ez egyébként is jellemző. A szlovákokat szerintem kevesebb történelmi, kulturális berögződés befolyásolja. Rugalmasabbak, szabadabban változtatják a nézőpontjukat. Most még van lehetőségünk arra, hogy szorosabb kapcsolatot alakítsunk ki velük, és befolyásoljuk, ahogy a magyarokról gondolkodnak. A művészeti életben nagy kíváncsisággal fogadnak mindent, ami magyar. Amikor nemrég Tasnádi István Cyber Cyrano című drámáját lefordítottam szlovákra, az első pozsonyi színház, ahová beajánlottam, rögtön azt mondta, hogy örömmel bemutatják. 2011-ben Silvester Lavrík íróval és színházi rendezővel kitaláltuk, hogy Márai Sándor életét és műveit szeretnénk színpadon feldolgozni. A polgári kutya nevelése kétnyelvű színdarab, amelyben megpróbáltuk szlovák szempontból feldolgozni a Márai-jelenséget. Márai-idézeteket és életrajzi tényeket használtunk fel, amelyekre aztán reagált egy kortárs szlovák blogger lány. A kassai Thália Színházban mutatták be a darabot, szlovák és magyar színészekkel, mindenki a saját anyanyelvén beszélt a színpadon. Akkor döntöttem el, hogy jelentkezem a pozsonyi színművészeti főiskola színházi rendezés és dramaturgia szakára, ahol azóta már végeztem is.

– Milyen fogadtatása volt a Márai-darabnak?
– Remek. Örültem, hogy Márai nem egy dokudrámában jelent meg, hanem úgy, hogy a mai szlovákok próbáltak hozzá viszonyulni. Általában nem nagyon tudnak mit kezdeni Máraival. Egyesek leragadnak ott, hogy magyar volt, és nem tudják eldönteni, hogy magukénak érezzék-e a magyar írót, vagy inkább ne is foglalkozzanak vele, mert nincs közük hozzá. Nekem nincs ilyen problémám. Magaménak érzem azt az irodalmat is, amely nem az anyanyelvemen szól, de arról a közegről, amelyben élek. Silvester Lavríkkal készítettem egy interjút a darab bemutatásakor, aminek az lett a címe, hogy Nem akartam ellopni Márait a magyar irodalomtól. Azért is vállaltam el az együttműködést, mert tudtam, hogy így kezeli a kérdést. Az előadás utóéletének hatására később csináltam egy monodrámát Mednyánszky Lászlóról. A Bartók-gyermekelőadásunk szintén abból indult ki, hogy a Pozsonyhoz erősen kötődő Bartók Bélával nem feltétlenül tudnak mit kezdeni a szlovákok. Többnyire nem is ismerik. Bartók rengeteg szlovák népdalt gyűjtött, de ezt a gyűjteményt a mai napig nem adták ki Szlovákiában.

– A Bartók-gyerekelőadás alapja a Bartók gyerekkoráról szóló mesekönyve. Miért adta a fejét meseírásra?
– Nem ez volt az első mesekönyvem. Még az egyetemen döbbentem rá, hogy nem ismerem a szlovák dajkanyelvet, még azt sem tudom, hogy a meseszereplőket hogy hívják. Vettem néhány gyereklapot, és az egyikben megtaláltam egy országos meseírói verseny felhívását. Beküldtem egy történetet, amelyet beválogattak egy gyűjteménybe. A kiadó felajánlotta, hogy bővítsem mesekönyvvé. Ebből lett a Bobula. Skizofrén helyzet volt, mert a saját gyerekkorom élményeit, amelyek magyarul estek meg velem, szlovákul írtam meg.

– A kritikusok pont a mese nyelvezetét dicsérték.
– Szlovákul sokkal bátrabban játszom a szavakkal, bátrabban használok szokatlan kifejezéseket. Magyarul annyira kötnek a hagyományok, az olvasmányélmények és a tanulmányaim, hogy óvatosabb vagyok.

– A Bartók-mesekönyvet mégis magyarul írta meg.
– A Pozsonyi Kifli Polgári Társulás keresett meg az ötlettel. Van egy mesekönyvsorozata, amely Pozsonyhoz kötődő híres személyiségekről szól. Bennem rögtön felrémlettek a tankönyvek Bartók-portréi, és fogalmam sem volt, hogy lehetne ezt a szigorú tekintetű, ősz hajú embert megszerettetni a gyerekekkel. Ráadásul a zenéje is nehéz a gyerekfül számára. De aztán elkezdtem utánaolvasni, és nagyon izgalmasnak találtam az életét. A zenéjéről is jól lehet beszélni a népdalokon keresztül. A mesém Bartók Béla gyerekkoráról szól, amelyet a fából faragott királyfi mesél el. Egy műfordító ültette át szlovákra, mert a sorozat kétnyelvű. Jártam író-olvasó találkozókra, és rájöttem, jó lenne a történetet izgalmasabban közvetíteni. Így született a Bartók-gyerekelőadás, amelyet Silvester Lavrík rendezett, és Júlia Urdová brácsaművész barátnőmmel ketten játsszuk. Másfél év alatt hatvanöt előadást ért meg. A könyv is hamar elfogyott.

– A Bartók-előadást milyen nyelven játsszák?
– Szlovákul, magyarul és most már németül is. Júlia Urdová nem beszélt magyarul, az előadás miatt kezdett el tanulni. Azóta már magyartanfolyamra jár. A német nyelvű előadás egy pozsonyi nyári fesztiválra készült. Szép gesztusnak tartom, hogy egy pozsonyi fesztivál gondol arra, ne csak szlovákul, hanem magyarul és németül is műsorra tűzze ugyanazt az előadást. Örültünk, hogy így visszaadhatunk valamit Pozsony egykori nyelvi sokszínűségéből. Máig hallani régi pozsonyi családoknál olyan történeteket, hogy annak idején a nagymamával magyarul beszéltek, a nagypapával szlovákul, a nagynénivel németül. Ez természetes dolog volt. Bartók Béla is kénytelen volt megtanulni németül, pedig egyáltalán nem szerette. Nemrég a Szlovák Filharmónia felkért minket, hogy játsszuk a Bartók-előadást a műsorukban. Pedig teljesen világos, hogy magyar zeneszerzőről van szó, aki magyar szemszögből jelenik meg, ráadásul én magam sem vagyok szlovák.

– A szlovák politika nemegyszer ezzel ellentétes üzeneteket fogalmaz meg. Elég, ha a kettős állampolgárság ügyére gondolunk.
– Nagy igazságtalanság, hogy valaki elveszíti a szlovák állampolgárságát, csak mert felveszi a magyart. Megsértődhetnénk a szlovákokra, és elutasíthatnánk az együttműködést, de közben van egy réteg, amely nyitott a magyarokra. A kultúrát alulbecsülik. Pedig sokat segíthet, hogy egyáltalán megismerjék a szlovákok a magyar álláspontot, és viszont.

– Magyarországon tudnak egyáltalán önről?
– Mint Pavel Vilikovsky fordítójáról talán igen. Ő az egyik legjelentősebb kortárs szlovák író, de a saját bőrömön tapasztaltam én is, milyen nehéz egy szomszédos ország írójával figyelmet kelteni Magyarországon. Pedig a történeteink közösek. Szerintem sokkal többet tud elmondani nekünk saját magunkról, mint egy-egy nyugat-európai író. A Bartók-előadással is többször felléptünk már Magyarországon. A Bartók-mesekönyvet viszont nem lehet kapni, csak Szlovákiában. Nemrég ajánlottam egy magyarországi gyerekkönyvkiadónak. Úgy tűnt, tetszik nekik, de végül azt válaszolták: nem adják ki, mert „túlságosan kötődik Pozsonyhoz”. Máig nem világos nekem, hogy ez alatt mit értettek. A könyv Pozsonyban játszódik, ennyiben kötődik a városhoz. Nem értem, miért baj, ha Pozsony, Kolozsvár vagy Szabadka rajta van a mentális térképünkön. Ezekhez a városokhoz legalább annyira kötődünk kulturálisan, mint Győrhöz vagy Szegedhez. Több mint tíz éve Pozsonyban élek, így kicsit elveszítettem a kapcsolatot a hazai kulturális élettel. Néha úgy érzem, hogy ingoványos talajon járok. Nem mindig tudom felmérni a politikai-ideológiai törésvonalakat. Szlovákiában sokkal kevésbé nyomul be a politika a kultúrába.