„Ő volt a csillagszemű juhász”

Ha a magyar líráról szólunk, mindig beszélünk Juhász Ferencről is, e kettő nem létezhet egymás nélkül.

Az ötvenes évek elején költészete politikai támadások tárgya lett, ám ez az évtized hozta meg az igazán nagy műveket is. 1954-ben jelent meg korszakos eposza, A tékozló ország, egy évre rá pedig az Új Hangban a Szarvassá változott fiú – Szarvas-ének címen.

Juhász Ferenc pályáját végigkísérték az utazások. Eljutott Angliába, Franciaországba, Bécsbe, de járt a Szovjetunióban, Bulgáriában, Varsóban, Zágrábban. Később Madridba, Hollandiába és Izraelbe is meghívták, és Indiában is részt vett egy költőtalálkozón.

1973-ban újabb Kossuth-díjat kapott, a hetvenes évek közepén Nobel-díjra terjesztik fel, kötetei – 1965-ig tartó szilenciumot követően – folyamatosan jelentek meg, ’78 és ’80 között kiadták összes verseinek gyűjteményét. Legutóbbi kötete az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg 2007 óta írt versprózáiból A végtelen tükre címmel. Verseit angolra, németre, finnre, svédre, olaszra, franciára, bolgárra és héberre is lefordították.

Munkásságáért több rangos elismerést kapott: a József Attila-díjjal 1950-ben, a Kossuth-díjjal 1951-ben és 1973-ban tüntették ki, 1991-ben megkapta a Művészeti Alap Nagydíját. Kitüntették a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével és a Prima Primissima Díjjal is, tavaly pedig beválasztották a Nemzet Művészei közé.

Juhász Ferenc a határhelyzetek költője – írta róla monográfusa, Bodnár György. Faluja, családja kétnemzetiségű, költőként egy korforduló szülötte. Versei elszakadnak az örökölt népies eszményektől, de szétfeszítik a neoavantgárd és a posztmodern kereteit is. Szegénységből emelkedett fel, nem elégedett meg a maga szűkebb világának kifejezésével, egyetemességre, kozmikus látásra vágyott.

Réz Pál irodalmár idén megjelent könyvében így emlékezik a költőre: „Ő volt a csillagszemű juhász, aki mindent tudott, mindent olvasott, sokkal többet, mint én. (...) Hihetetlen báj volt benne, jóság, kedvesség.” Spiró György író a távirati irodának hangsúlyozta: Juhász Ferenc volt a legnagyobb élő magyar költő, akinek az 1950-es 60-as években írt versei Vörösmarty Mihály, Ady Endre, József Attila alkotásaihoz mérhetők. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése közleménye szerint, a költő életműve a 20. századi magyar irodalom időtálló értéke, kitörölhetetlen fejezete.

Juhász Ferenc költészetének elválaszthatatlan része volt a halállal való szembenézés. A tékozló ország című eposzában az ember tudatában találta meg a lét abszurditásának cáfolatát – írja monográfusa. A halál csak akkor pusztulás, ha megadás. Az értelmes halál a lét kiegészülése.

„Ó, ember, a hitedet ne veszítsd el, őrizd meg a lélek nagy hitét! / Ki volna nálad nagyobb, nem lehetsz vágytalan, ne tűrd a szenvedést. / Ha kell, hát százszor újrakezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést, / mert a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség!”