Emléktöredékek Tar Sándorról

Jelentés az állam biztonságáról, az emberi élet bizonytalanságáról és az érték maradandóságáról.

Aztán a Javított kiadás megjelenése után minden megvilágosodott. Annak a bizonyos, 2000 februárjában történt beszélgetésnek az idején Esterházy már ismerhette a saját beszervezett apja által készített jelentéseket, a Belügyminisztérium levéltárában őrzött dossziét. Talán ő akkor nem is Tarra volt kíváncsi, hanem arra, hogy mit mond egy ember a leleplezett besúgókról 2000 februárjában.

Minden ellenkező híresztelés ellenére a szerkesztő nem sokat tud tenni a műért. Persze van, amikor ki kell fésülnie a gubancos mondatokat, máskor azonban alig kell hozzányúlni a szöveghez, a kötet címén, felépítésén kell inkább gondolkodni, a mondatok kezeskednek gazdájukért. Ez Tar Sándornál is így volt. Mondatairól nem tudni, honnan erednek, de ez a patak hol lassabban, hol sebesebben olyan békésen csordogál, hogy észre sem veszed, magával sodort a torkolatig, bele a tengerbe. Édes a vize, sós könnyek sem változtatják meg összetételét. Tar Sándor írásai nem jutnak el a tragikumig; mindennapos dráma rejlik bennük és vigasztaló humor. Most, hogy újraolvasom novelláit, érteni vélem, hogy a Magvető Kiadó rendszeres, évenkénti könyvheti felolvasással egybekötött estjein a közönség miért kacagott föl újra és újra A mi utcánk történetein. Mert akkor szinte bosszús voltam: min nevet ez a buta belvárosi intelligencia, te jó ég? Hiszen egy láda szomorúság van minden írásában. De Tart nem hallgatni, őt olvasni kell, hogy a végtelen fájdalom és reményvesztettség hangjait meghalljuk. Bármily paradox, de ha Tar prózáját hallgatjuk, akkor csak a humoros-groteszk felszínt látjuk, viszont ha olvassuk, akkor a lét egész szomorúságát meghalljuk belőle. (És ezzel nem a hangoskönyvek kiadóit akarom koldusbotra juttatni.)

Ezerkilencszázkilencvenkilencben vagyunk. Folyik a nagy meccs, ül egymással szemben Aktuálpolitika és Hatalmi Törekvések. A sakkpartinál ezúttal is a féloldalas magyar demokrácia játékszabályai érvényesek. A bábuk fölálltak rendbe, két sorban a fekete-fehér kockás táblán: mindenki, aki nem a hatalom részese volt. Besúgók, besúgottak, halottak és túlélők, meg aki arra jár. Valakiknek kapóra jött a besúgóügy.

*

A sakktábla fölött eldöntetett: most ezt a Tar nevű kisparasztot leszedjük, nem oszt, nem szoroz. Megmozdul az értelmiség, a felháborodás hőmérőjén pompásan megfigyelhető a közhangulat. Tudta mindenki, hogy halált éppen nem osztott ez a gyalog, de a leleplezése koncnak, amelyen lehet marakodni, karmokat élesíteni, éppen megfelelt.

Tarra a sors osztott halállal eljegyzett életet. Az ügynökügy kövét bedobták az állóvízbe. Senki nem B. alezredessel foglalkozott, aki Tar Sándort időről időre beszámoltatta értelmiségi barátairól. A rendőri pofonok sem voltak túl érdekesek, és Tar kamaszfejjel átélt ’56-os múltja (fegyverrejtegetés) is háttérbe szorult. Kit érdekelt B. alezredes, a Kádár-rendszer kiváló katonája? Senki nem rendelt hozzá arcot, életet, az ő arca a rendszer arca volt, tehát érdektelen. De Tar Sándor ismert író volt, díjakat kapott, kötetei több kiadást megértek. Az értelmiség azonnal ráharapott a témára, az ÉS készségesen közölte a hozzászólásokat. Ismert személyiségek, a szerényebb tehetségű írók, botcsinálta történészek is kéjesen beletörölgethették lábukat az átütően tehetséges Tar Sándorba. Az ÉS 1999. november 12-i számában megjelent Kenedi János és Tar Sándor levélváltása is.

Mai szemmel olvasva feltűnik, Kenedi hány bőrt akar lehúzni Tar Sándor ügynökmúltjáról. Az még csak hagyján, hogy saját hősi múltját ecseteli: „egyetlen fecni papír se lenne rólam a belügyi archívumban, ha nem készítettem volna a 70-es évektől szamizdatokat”. De megbocsátás ürügyén már egy szélsőjobbal lepaktáló kormányt vizionál, ahol együtt van „a Kádár-rendszer paternalizmusa és a Horthy-rendszer ideológiája”, és „ahol már nemcsak a gyári fusi, a háztáji gazdálkodás, a feketepiac van jogállami törvénybe iktatva, de a szólás- és véleményszabadság se érvényesülhetne a hungarista nézetek sajtószabadsága nélkül”. Különösen groteszk az a megvetés, amellyel a jogállami törvénybe iktatott háztáji gazdálkodást illeti, mindezt egy megbocsátó levélben írja „drága Sanyi”-nak. Annak a „tanyasi parasztgyereknek” (Tar nevezi így önmagát), akinek minden második novellája a földjétől megfosztott, majd gyárba zavart, végül a gyárbezárásokkal munkanélkülivé tett emberek vagy, ahogy egyik novellájában meghatározza, a félparaszt-félmunkások nyomorúságáról szól. Nem tudom, ki járt jobban Kenedi Jánossal kapcsolatban, az-e, aki a barátja volt, s akit szeretett (Tar Sándor), vagy az, akit emésztően gyűlölt, akinek a lejáratásáért egy egész állambiztonsági apparátust megszégyenítő módon kutakodott a személyes életében. Nem ok nélkül forgott többek gyomra (Eörsié is) a Tar–Kenedi-levélváltástól. A besúgott akkora elánnal ölelte magára besúgóját, hogy az ember azon volt kénytelen elgondolkodni: itt most egy liberális lepelbe burkolózott Jézus Krisztusról van-e szó, aki egy egész pékséget kirámol, hogy kenyérrel dobálhassa támadóját, vagy pedig egy ragacsos játszma hívatlan nézőközönsége vagyunk. Miközben mentoráltját és barátját felmosórongynak nevezi. („A bűnös az a politikai rendszer, amely felmosórongyot csinált egy emberből – Belőled.”) De Tar sem marad adós, mert Kenedinek írt válaszában B. alezredes megjegyzését fölemlítve ezt írja: „jött az altatás: nem nagy ügy, tulajdonképpen te is a bűvkörünkben vagy mint informátor, csak egy más területen”. Egyre árnyaltabb a kép.

A Tar-ügy kirobbantásának és meglovagolásának 1999-ben az volt a politikai üzenete, hogy besúgó és besúgott lám, lehetnek nagyon jó barátok is, hiszen mindkettő áldozat. Csak az egyik besúgó, a másik meg informátor, tehetnénk hozzá ironikusan. Tar Sándor esetét tipikusnak mégsem tarthatjuk. Akkor volna az, ha nem egy jelentős íróról volna szó. A rendszerváltozás elején sajnálatosan elmaradt ügynöktörvény helyett nálunk létrejött egy ügynökösdi akció, kényre-kedvre használható, időnként bevetett politikai manipulációs eszköz. 2002 májusában, az MSZP–SZDSZ-kormány felállásakor jelent meg az újabb ügynökbomba, a Javított kiadás: Esterházy apjáról ekkor derült ki a nyilvánosságnak, hogy őt is beszervezték. Az értelmiség ismét elkapta a gumicsontot, és holtában Esterházy Mátyás egy egész regiment fiút adoptálhatott volna, akik közt mindenki nagyon határozottan tudta (Péter fiával ellentétben), hogy miként kell viszonyulni egy bűnös besúgó apához. Ahogy életében Tar, úgy a már meghalt Esterházy Mátyás is megkapta a magáét. Termékeny évek voltak ezek, bárki elégedetten rugdalhatta a megzsarolt parasztfiút meg a porba taposott arisztokratát. Jó érzés lehetett. 1999 és 2002 között egy külföldi, aki az ÉS-ből akart volna következtetni a közállapotokra, egyenesen azt gondolhatta volna, hogy Magyarországon a Kádár-rendszer összes mocska a diktatúrában önként lezüllött arisztokratáknak és a nagy tehetségű, parasztszármazású íróknak volt köszönhető. (Egyiküknél sem véletlen, hogy alkoholizmusba menekültek.) A teljes magyar értelmiség pedig politikai szüzességének erényövében vészelte át a Kádár-kort.

Tar, aki személyében cáfolta azt a rendszerváltozás után elég szívósan elterjesztett vélekedést, hogy az állambiztonság párttagokat nem szervezett be, fontos volt a szerveknek. Rendőrnek állt bátyját társai agyonverték, és a tetemet a vonatsínekre csempészték. Tar még a halála előtti években sem tudott szabadulni attól, hogy, mivel hasonlított a bátyjára, valójában őt akarták agyonverni. Másról lehetett szó: személyes érintettsége miatt sokat tudott egy rendőrök által elkövetett gyilkosságról, vagyis tanúként lett volna beidézhető, ezért Tart a szervek a markukban akarták tartani. Másokon segített a diktatúra lanyhulása, az ő helyzetén azonban rontott: hiszen minél puhább volt a diktatúra, a társukat meggyilkoló rendőrök annál nagyobb veszélyben voltak. Tar Sándor fogott ember volt.

Sokan egyetértettek a leleplezés idején Eörsi Istvánnal, aki elválasztotta az írót a beszervezett embertől, „nem tudtam, hogy a lebukásuk után szeretni kell őket. A műveiket viszont miért ne szeressük, ha jók?” Úgy vélte, „a megtisztulásnak még a nyoma is hiányzik” Tar bevallásából, bár íróilag „gyümölcsöző lehet, és előmozdíthatja Tar Sándor fejlődését”. Ki lehet hallani ebből némi lesajnálást az 58 éves Tar Sándorral szemben. Ugyanis Eörsi véleményének kifejtése idején, 1999-ben Tar mögött van életműve java, megírta fontos szociográfiáit, rég megjelent A mi utcánk (1995), a Szürke galamb (1996) és a legszebb novelláit tartalmazó Lassú teher (1998) is. Hová fejlődne? Nem lesz rá képes. Le fog épülni. Totálisan. Utolsó éveiben, ahogy hősei, ő is az alkoholhoz és a gyógyszerekhez menekül. Pszichiátriai kezelés alatt áll, többször öngyilkosságot kísérel meg. „Fel is álltam a párkányra, aztán rugaszkodás közben megcsúszott a lábam, viszszaestem a radiátorra, három bordám eltörött. Dührohamot kaptam, találtam egy pengét, és kaszabolni kezdtem vele a csuklómat” (Keresztury Tibor interjúja Tar Sándorral, Magyar Narancs, 2002. január 24.). Néhány évvel korábban ehhez hasonló groteszk öngyilkossági kísérletet írt meg Doroginé Mancika című novellájában, ahol a címszereplő későn feküdt a sínekre, mert az aznapi gyors már elment.

Némelyek a kívülállásából vezették le az ellenzéki társaság elárulását, amely úgymond befogadta őt. De befogadták-e valaha is? Tar ezt nem így érezte. „Az értelmiség egy része fordult el tőlem, az, amelyik igazán soha nem is fogadott be, mivelhogy proli, melós, outsider vagyok” – mondta az említett interjúban. Ezt az embert a nyilvános térbe lökés nem szabadíthatta föl. Írni sem tud már úgy, mint régebben. Tudja. Tar Sándor tönkre lett téve. Először az ember, aztán az író. Előbbiben a Kádár-kor, utóbbiban a rendszerváltozás utáni hazai közélet volt szíves közreműködni. Meggyőződésem, hogy legjobb írásait az önterápián kívül azért vetette papírra, animális létben vergődő hőseiről azért írta meg felejthetetlen novelláit, hogy az utókortól feloldozást kapjon. Ezért rosszul tesszük, ha sorsáról leválasztjuk az írót. A Tar-novellák lepusztult világa – ahol néhány hőse, bár elmerül a tehetetlenségben, a jobb élet ígéretéről álmodik –, írójának sorsától elválasztva, elveszít egy jelentésréteget.

Mitől sírnivalóak ezek az emberi életek, miközben ennyi nyomorúságon már csak nevetni tudunk? Attól, hogy Tar ezeket a sírásra-nevetésre ingerlő novellákat, amelyeket át- meg átsző a kilátástalan életekkel való együttérzés, hasadt, megsebzett, önemésztő lélekkel írta. Hasadt, reménytelenségbe hulló sorsokról, megsebzett embereknek. Vannak olvasói.

Néhány novellakezdés kezdő íróknak: „Az öreg azt mondta, ha bevezetik a gázt, az lesz az első, hogy kinyitja a csapot, és megöli magát” (Varjak a hóban). „Apánk még élt, káposztás laskát evett a bunkerban egy piros lábasból, kanállal, mert a tányérokat is elástuk” (Apánk még élt). „A mesék úgy kezdődnek, hogy hol volt, hol nem volt, aztán folytatódnak valahogy, amit már a gyerekek sem hisznek el, de szeretik hallgatni” (Kis fehér ház). „Ezeket? Isten? A saját képére? A pap az árok szélén ült, Sudákot nézte, aki a buszmegállóban birkózott az alumíniumoszloppal már több mint egy órája, mert nem tudta elengedni” (Végső Márton tiszteletes úr). „Bajos dolog, ha az ember fel akarja magát akasztani, és előbb kötelet, később pedig alkalmatos kampót nem talál, de Harap Sanyi iparosember, ilyen dolgokon nem szokott fennakadni” (Harap Sanyi). Gyárlátogatásról írja: „Néha riadt iskolás gyerekek jönnek le egészen a lépcső aljáig, tovább már ők sem, ott magyaráz nekik valamit a kísérő, biztos olyasmit, hogy na, ilyen a pokol, gyerekek, látjátok?” (Suhanó ájulat). Egy hirtelen meggazdagodott ügyeskedőről: „Van itt olyan, aki ki tudná fizetni a nagytemplomot is, és eladná, bontásra” (Meghalni nem).

Ha ezekhez a novellákhoz az kellett, hogy írójuk jelentsen, és szabadulni akarván saját gyengeségétől, lidérceitől és a bűntudattól az írásban keressen menedéket, akkor legyünk hálásak a sorsnak, hogy Tar Sándor életét úgy alakította, ahogyan, és megírta, amit csak ő írhatott meg. Mert ahhoz, hogy valaki jelentőset alkosson, és úgy írjon, hogy attól elszoruljon a torkunk, az átélt élet összes szenvedései szükségesek. Kierkegaard írja az Izsákot feláldozni kész Ábrahámról, hogy ha nem lett volna akkora hite, gyilkosnak kellene tartanunk. Ha Tar Sándor nem lett volna jelentős író, akkor kisstílű besúgónak kellene tartanunk.

Bodor Ádám egyik legendás mondata az íróról: „Ő még tudja, mitől lesz hirtelen csend a kocsmában.” Mindenesetre az irodalmi élet kocsmájában rég volt akkora csend, mint amikor 2005 januárjában meghalt Tar Sándor.

Saját halottjának tekinthette a rendszerváltás előtti Magyarország. Meg az azutáni is.